Az arizóniai srácok a második nagylemeznél tartanak és a 625. tagcserénél, de a zene folyamatosan fejlődik. Úgyhogy ha ők így érzik jól magukat, ám legyen... Az első lemezt (Deceiver, 2010) nem mondanám, hogy ronggyá hallgattam volna, pedig nem volt egy rossz alkotás. Ezt a korongot viszont egyszerűen nem bírom abbahagyni. Mindenhol azt olvastam, hogy ez a lemez már nem olyan, nem lettek benne igazi húzónóták, a srácok elvesztették önmagukat, gyengék az énektémák...stb. Na most én leszek az, aki szembemegy a trenddel, és nem kezdi el szidni a zenekart, mert kisebb változásokon megy át. Ez egyébként betudható a tagcseréknek, betudható a srácok fejlődésének, a hatásoknak, a gondolkodásuknak...bárminek. Az viszont biztos, hogy engem megvettek ezzel a lemezzel.
Mikor kikerültek az első kedvcsinálók az "Entirety" (ami egyébként számomra a lemez csúcspontja már az elején) és a címadó "Life Cycles" képében, tudtam, hogy egy ütős dologgal lesz dolgom, de mégis féltem, hogy talán csak a két legjobb nótát sikerült kihalászni a sok átlagos közül. Nos, ez félig így van, mint azt fentebb is említettem, de az a fele nem igaz, hogy átlagos nótákkal lenne tele a lemez. Bár a 13 dal kicsit soknak tűnhet, de mégis megvannak azok a dallamok, szintifutamok, effektek, énekek, amikkel gond nélkül elválaszthatók egymástól a tételek. És ez egy metalcore lemeznél igencsak fontos szempont számomra, hiszen ha a harmadik számnál még mindig azt hiszem, hogy az elsőt hallgatom, akkor az a lemez kuka.
Az a jó a dalokban, hogy mindig mindenből annyi van, amennyi kell. A dalszerzők igencsak okosan szerkesztették meg a nótákat, ugyanis ha unalmas lenne a dolog, akkor bejön egy kis gitártekerés, ami feldobja, ha az ének önmagában kevés lenne, akkor rásegítenek pár szintiszólammal, ami színesíti az összképet, de ha csak egy szál gitárra, vagy egy zongorára van szükség, akkor hagyják kiteljesedni őket. A bandából egyébként nemrég vált ki a szintis (Dusty Riach), de ez nem érezhető a dalokon, így is meg vannak pakolva elektronikával, de nincsenek túlszínezve. Ahol kell, ott átadják a helyüket a reszelős, odacsapós gitároknak. A hangzást egyébként én egyből a For All Those Sleepinghez hasonlítottam azzal a különbséggel, hogy a TWA kevésbé gumi. És ez jó, nekem bejön ez a mocskos metálhangzás.
Tehát összegezve: aki beruház a korongra és élvezi ezt a fajta muzsikát, az jól fog szórakozni. Nem mondom, hogy ez lesz a legújabb kedvence, de még az is megeshet, ki tudja? Egy próbát mindenképpen megér, főleg az olyan meghatározó tételek miatt, mint a "Bar Fight", "Room 126" (főleg a szóló miatt, az nagyon megfogott), a lemezindító "Dragon Spell", vagy a már fent említett két nóta. Én azt mondom, hogy ha nem is lett világmegváltó a lemez, mindenképpen kiemelkedik a manapság unalomba fulladó, egymást ismételgető metalcore világában. Egy próbát megér!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.