A hiátus után 2010-ben visszatért zenekar azóta gőzerővel dolgozik, egy perc megállást nem hagynak maguknak Ryan-ék. Turnék közben lemezek, lemezek után turnék ésatöbbi, ésatöbbi… Féltem is tőle rendesen, hogy egy éve hozták ki az utolsó lemezüket (When You're Through Thinking, Say Yes (2011)), aztán utána annak akusztikus verzióját, majd nemsokára már be is jelentették az új korongot. És voilá, már meg is érkezett a ’Southern Air’. De hál' Istennek azt kell mondanom, hogy kapkodás ide, kapkodás oda, egy nagyon kellemes, érdekes és egyedi albumot sikerült összehozni a bő egy év alatt.
Ugye a Yellowcardnak mindig is volt egy nagyon érdekes megszólalása, ami a hegedűnek volt köszönhető, na ez most sincsen másképp. Lehet, hogy a metáltól megcsömörlött hallójárataim tisztítása végett, lehet, hogy csak azért, mert szimplán jó a zenekar és a lemez, nem tudom, de már vagy ötvenszer pörgött a korong és még mindig találok rajta újdonságot és élvezetet. A dalok a melodic punk-rock stílusjegyeit hordozzák magukon, de talán ez nem meglepő. A gyorsabb tételek mellett azonban akusztikus, énekre és hegedűre kihegyezett tételt is találunk. Ami pedig az egészet megkoronázza, az a lemez végére bónuszként felkerült Coldplay feldolgozás, amely a Fix You című, zseniális, hátborzongatóan jó dalra készült. Persze azért össze sem hasonlítható az eredetivel (főleg mikor Chris Martin kiül egy zongorával és milliók bőgik el magukat rajta), de azért megállja a helyét a mai, "mindenki feldolgoz mindent" felfogású zenei világban.
A dalok ötletesek, nem tűnik úgy, mintha már 15 perce ugyanazt a dalt hallgatnánk, pedig azóta már a harmadik vagy negyedik nóta megy. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy nem lőtték be a srácok a stabil 110-es bpm-et és se feljebb, se lejjebb, hanem szabadon engedték a fantáziájukat, és amit a dal megkívánt, azt adták neki. Másrészt az éneket kell dicsérnem, mert Ryan Key dallamai úgy megragadnak az ember fülében, mint a napszemüveg szára a fülünkhöz, pillanatragasztó használata után (bocs a hasonlatért, de még friss az élmény...mindkettő). Alapjában azért a középtempós punk nóták stílusát hozzák, de a lemez vége felé egy "Rivertown blues"-os száguldás, vagy éppen egy "Ten"-es visszafogott, tábortűz-feeinges cumbaja-zás kellemesen üdítő színfoltként hathat.
Két dalt kell még kiemelnem: nekem az albumindító "Awakening" egyből a kedvencemmé vált, amikor kihozták a srácok, pont úgy, ahogy a Tay Jardine-nel közös "Here I am Alive". Míg első az énekkel, addig a második a Simple Plan-t is megszégyenítő hangulatával fogott meg. De ezek csak ki vannak emelve, nem tudnék olyan dalt mondani a lemezről, amelyiknek ne lenne létjogosultsága ezen a korongon. Úgyhogy én csak meghajtom a fejem a srácok kreatívsága és gyors munkavégzése mellett és remélem, hogy még pár évig nem fogynak ki az ötletekből. A hegedű miatt amúgy is érdekes az egész, de ha nem lenne benne, akkor is egy komplett, eladható pop-punk lemez lenne. Innentől én nem is vágyom másra, megyek és meghallgatom még vagy ötvenszer...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.