Amikor hallottam a bandától a Bruno Mars - Just the Way You are című foldolgozásukat, egyből beléjük szerettem. Ugyanis Vic Fuentes olyan hangi adottsággal rendelkezik, ami egyedülállónak is mondható a maga nemében. Persze azóta beleástam magam a dologba és rájöttem, hogy milliónyi ilyen scene/emocore (fenetudjamimég) banda van a világon, csak egyben különbözik a PtV: ők jó zenét csinálnak. Legalábbis nagyrészt. És ami ennél még jobb, hogy ezt a harmadik lemezükön is be tudják bizonyítani. Az a jó ebben a bandában, hogy ha kétévente kihozzák ugyanazt a lemezt, az is jó. De ettől azért nem kell tartani, ugyanis Fuentes csapatába szorult annyi jó érzés, hogy ennél azért többel kényeztessék a rajongók hallójáratait.
Zeneileg a pop-punk és a metalcore keverékére kell számítani, gyakori latinos, tiszta gitáros beütésekkel. Emellett helyenként még pár sampler és zongora is felsejlik, hogy még véletlenül se legyen okunk panaszra. A dalok kellően változatosak tempó ügyileg, a kezdő "Hell Above" (mármint második tétel, de az intrót inkább ne minősítsük) száguldásától a "One hundred sleepless night" háromnegyedes, "Sohasemonddos" tördeléséig minden van a lemezen. Jól használják a srácok a két gitárt, sőt néhol a három, esetleg még több hangszer használata is kihallható, ami zeneszerkesztés ügyileg hozzám nagyon közel áll. Úgyhogy itt hatalmas piros pontot könyveltem el a zenészkollégáknak. A kedvenc dalok egyébként a már fent említett "Hell Above", a Kellin Quinn-nel és klippel támogatott "King for a day", valamint a Lindsay Stamey vendégszereplését felvonultató záróakkord, a "Hold on Till May". Ezek azok a dalok, amik nálam a többi fölé tudtak emelkedni. Meg még talán ide sorolható a Bulls in the Bronx a latinos szólóval és a kezdő riffjével.
Viszont sajnos amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy számomra hallgathatatlan tételeket is sikerült a lemezre pakolni. Ilyen például a "Props & Mayhem", amely slágernek lett kitalálva, de ehelyett csak kliséhalmaz lett belőle. Olyan, mint egy gyenge Fall Out Boy utánzat. Ami azért baj, mert őket szeretem. Aztán még itt a lemez közepefelé sikerült bezsúfolni pár olyan nótát, amely egyszerűen jellegtelen. Nincs meg bennük az a plusz motívum, amit megjegyez az ember. Megpróbáltam azt is, hogy nem az elejéről hallgatom a lemezt, hátha az a baj, hogy megunom, mire ideérek. De nem, sajnos ettől még ez a pár nóta ("Tangled in the Great Escape", "I'm low on gas...", "Stained glass eyes...") nem jó. Unalmas. A többiért viszont jár a jó pont. Összegezve annyi a lényeg, hogy végül is jobb lett a lemez az átlagnál, de ez nagyrészt Fuentes hangjának köszönhető. Igazából nem is tudnám leírni, hogy mitől lenne jobb. Talán ha kicsit kevesebb dal lenne a lemezen és mindegyik megkapná a maga plusz löketét. Vagy egy jó riff, vagy egy fogós énektéma, vagy egy teljesen váratlan kiállás képében, mint a fentebb említett, pozitív elbírálásban részesült nótáknál. Ha nem lennének töltelék részek, akkor jó lemez lenne. Így csak kicsit jobb, mint az átlag. Bár manapság már ez is nagy szó...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.