Sajnos az élet nagy "Miért?"-jeire nem kapunk választ ettől a lemeztől, de legalább felsorakoztat még legalább négy-öt, kardinális, ám megválaszolhatatlan darabot. És miért jó a zeneipar? Erre legalább van válasz: mert minden sz@rt el lehet adni. Még az Issues-t is...
Van nekünk ugyebár egy anyabandánk, akit Woe, Is Me-nek hívnak és Tyler Carter (tiszta ének) itt kezdte pályafutását. Aztán rájött, hogy ott nem tud kiteljesedni, ezért fogta a fél brigádot és megalapította az Issuest. Aztán a tagok elhúztak és mindössze Tyler maradt a legénységből a fedélzeten. Az aktuális játszópajtások pedig azért jók, mert azt csinálják, amit mondanak nekik, de legalább azt sem túl magas fokon. Így jöhetett létre ez a 12 dalt tartalmazó, az életünkből zirka 40 percet felemésztő akármi, amelynek legfőbb tanítómestere a Falling In Reverse új albuma lehetett... Miért választ valaki ilyen mentort? Miért énekel valaki metalcore albumon r'n'b-t? Miért divat 2014-ben a hidrogénfej? Miért nincs kialakult stílusa a bandának? Miért szeretik őket mégis ezrek és ezrek? Ugye, hogy megválaszolhatatlan kérdések...
Pedig Tyler igyekszik: igyekszik romba dönteni a róla alkotott, régen talán még félig pozitív képet. Igyekszik oda nem illő, érthetetlen melódiákkal feltölteni a dalokat. Igyekszik minket az őrületbe kergetni az örökös "dudududu", "lálálálá", "ó-ó-ó-ó-ó"-kísérletekkel. És ami a legfontosabb: igyekszik elhitetni, hogy ebből 2014-ben meg lehet élni. Egy olyan albumból, ahol nincs egy olyan nóta, amelyet meg lehetne határozni, hogy hova is akar tartozni, mit is akar elérni. Ahol a dubstep az r'n'b-vel, a metalcore-ral, a rap-betétekkel és a Mr. Hahn-t (Linkin Park) majmoló instrumentális megoldásokkal valamint a sctratch-eléssel kart karba fonva vonul végig a városon, hogy másságát világgá kiáltsa. Megmondom az őszintét, beleástam magam kellőképpen a korongba, hogy legalább némi pozitívumot össze tudjak kaparni, de eléggé nehéz dolgom volt. Két dalt találtam, ami egy közepesebb pop-rock albumon még elférne, a Mad At Myself és a Late. Ezek, ha a hörgős kolléga nem rondítana bele, talán még értékelhetők is lennének. Aztán van itt nekünk még egy Never Lose Your Flames-ünk, amely ugyan csak a lendülettel kelti fel a hallgató figyelmét, de legalább megmutatja, hogy jó dolgokat is tudna alkotni a banda, ha akarna. De nem akar. És akkor még nem is említettem a gospel kórust a Disappear végén. Csak ezért érdemes végighallgatni azt a dalt, semmi másért. Ha pedig ezek nem győztek meg, akkor ne is próbálkozz, csak hajítsd el és keress normális zenét!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.