Nagyon vártam már ezt az albumot, úgyhogy amint megszereztem, már neki is estem. Azóta nem is nagyon bírom abbahagyni. Pedig régebben a fejemet vertem volna a falba, ha egy olyan lemezt kell végig hallgatnom, ahol a tiszta ének mennyisége gyakorlatilag a nullához közelít. Persze azért hál' Istennek és a srácok változatosságot kedvelő mentalitásának, azért ezt az elemet sem kell nélkülöznünk a The Ghost Inside új albumán.
Hat év alatt a harmadik lemeznél tartanak a californiai úriemberek, akik stabilan tartva a 2 évenkénti lemezmegjelenéseket, mindig egyre jobb dolgokat hoznak össze. Legalábbis szerintem. A mostani korongon 11, a végletekig élvezhető dallamos, hardcore-os, metalcore-os nóta rejtőzik. Sőt, annyira nem is rejtőzködik, inkább az arcunkba veti magát és megpróbálja kitépni a fejünket a biztonságot nyújtó, nyakunkhoz való rögzítettségéből. Ergo, headbangre invitál. De tényleg, kivétel nélkül mindegyik!
Attól még véletlenül sem tartottam, hogy unalomba fulladna a lemez, ugyanis a kint lévő előzetesek alapján, és a srácok kreativitását ismerve biztosra vettem, hogy tudnak meglepetéseket okozni. És tudtak is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a lemezen lévő 11 nóta tökéletes sorrendben lett arra felpakolva. Ez azért fontos, mert nem érzi azt az egyszeri újságíró, hogy már a harmadik számot hallgatja, mégis mintha ugyanaz menne. Ez kérem alássan úgy küszöbölhető ki, hogy egy breakdownokkal telepakolt, übersúlyos kezdő nóta után felpakolsz egy hasonlóan súlyos, csak tempóval milliószor jobban megtámogatott nótát másodikként. Utána elhiteted a hallgatóval, hogy a harmadik szám is ugyanolyan döngölde lesz, mint az első volt, ám hopp: jön a kiállás, a kritikus szeme és szája pedig tátva marad, hogy: "aztak*rv@, hát ezek énekelnek és feláll a szőr a hátamon, olyan jó". Innentől kezdve nincs is más dolgod, mint ezeket az elemeket periodikusan ismételni, és az újságírót fülig érő mosollyal kented kenyérre. És hogy az orgazmus maradéktalan legyen, írj még egy zseniális, szívhez szóló, lassú szólót az egyik nótádba ("White light"), amire aztán végképp senki nem számít. Kész, kiütéses győzelem.
Innentől pedig nem is nagyon szaporítanám tovább a szót, mert felesleges. Aki szereti az ilyesfajta zenét, az a mennyországban fogja érezni magát. Aki meg nem, annak meg amúgy is hiába fényezném a dolgot. A lényeg, hogy engem megvettek kilóra a srácok. Ha két év múlva jön a folytatás, tárt karokkal fogom várni.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.