A System of a Down énekesi posztját szólókarrierre cserélő örmény úriember harmadik lemezéhez van szerencsénk. Lássuk, mit csinált az elmúlt két évben. Az első lemez még nagyon magán hordozta az anyazenekar hatásait, a második lemez valami teljesen más volt a vonósokkal, zongorákkal és elektronikus behatásokkal, most meg itt vagyunk, hogy egyik sem. De ha hasonlítani kéne, akkor azért mégiscsak az első lemez lenne a jó példa, úgyhogy sokan örülhetnek, hogy Serj végre nem kísérletezik, hanem azt csinálja, amihez ért. (Bár itt jegyzem meg nagyon halkan, hogy nekem bejött a szimfónikus korszak meg a kísérletező hangzás...de tudom, hogy ezzel nem sokan vannak így). Szóval mindenki megnyugodhat, klasszikus rock lemezzel van dolgunk (vagy valami olyasmivel).
A múltkor írtam, hogy lassan felesleges is a lemezkritika, mert klipenként (vagy lyric videónként, vagy animated klipként...) úgyis kihozza Serj az összes új dalt. Nos, egyelőre még csak négy dalnál tart. A "Figure it out" nekem elsőre nem jött be, de így a lemezen egészen elfér, a kezdő "Cornucopia" jó dal lett, de már kiveséztem. Pont úgy, mint a címadó "Harakiri"-t és az azt követő "Occupied Tears"-t. Úgyhogy ezeket ugorhatjuk is szerintem. Marad tehát hét vadonatúj, felemás dal. Ebből kettőt ki is emelnék: a "Ching Chime" és a "Reality TV" egyből felidéztem bennem a System lemezeket, amikor szinte az összes dal népzenei (hogy melyik népé, az lényegében mindegy volt...) motívumokkal volt teletűzdelve. Nos, most ez a két dal hivatott az emlékezést elősegíteni. De ettől még nekem egyik dal sem jött be. Mint ahogy a "Deafening Silence" és a "Forget me Knot" sem. Ezek egyébként az "Occupied Tears"-szel alkotnak egy olyan hármast, amely manapság szinte minden korongon megvan: egy érdektelen töltelékrész, amit igazából ki is lehetett volna hagyni, de akkor nagyon rövid lett volna a lemez...
Tehát marad még nekünk 3 nóta. A "Butterfly"-ra keresztelt egyed a refrénnel tűnik ki a tömegből, nem tudnám megmondani miért, de ez nekem nagyon bejött. Talán a két szólam, talán a dallamjárás, de ezt nem tudom megunni. Az "Uneducated Democracy" nálam az "Unthinking Majority" egyeneságú leszármazottja, amit szerettem anno sok évvel ezelőtt, úgyhogy én ezt is szeretem (nem az emlékek miatt, tényleg jó a dal). És végül maradt még nekünk egy "Waeve on", amely szintén a kicsit érdektelenebb dalok közé tartozik, hiába áriázik Serj olyan serényen önmaga mellett (jajj, de szép...). Ettől még meg kell említeni ellensúlyként, hogy hallgathatatlan dal nem került a korongra, és ez bármennyire is elvárható, manapság mégiscsak örülni kell neki.
Én azt mondom így a végére, hogy egy kicsit több karcolás kellene ebbe a lemezbe és több kísérletezés (mondjuk egy Shavo Odadjian, Daron Malakian, John Dolmayan háttérzenekar talán sokat segítene a dolgon...). Túl sok a bólogatós rocknóta, vagy éppen a klasszikus lassú szám ahhoz, hogy egy kiemelkedő lemezről beszéljünk. Persze most is vannak olyan nóták, amelyek az "Empty Walls" vagy a "Sky is over" nagyságaihoz mérhetőek, de sajnos ellenpéldák is akadnak szép számmal. Nálam, ha választani lehet, akkor a címadó dal viszi a pálmát, jól választott Serj a kliphez (vagyis az igazi, hús-vér szereplős kliphez...ugye). Annál a refrénnél mindig megborsódzik egy kicsit a hátam és kívánom a madárkáknak, hogy szárnyaljanak szabadon... De aztán a lányos énemről ennyit, összességében tegyetek mindenképpen egy próbát. És ha már próba, akkor próbáljátok a beatbox betéteket figyelmen kívül hagyni, mert azok nagyon rontják az összképet.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.