Az van, hogy a Billy Talent egy király zenekar, akik a Dead Silence-szel egy olyan dolgot tettek le az asztalra, amelyért nagyon sok zenekar csak rimánkodik. Egy közel tökéletes lemezt. Nem szeretném azt az elvet követni, hogy végigmegyek a nótákon és mindről mondok három mondatot, mert az unalmas. Úgyhogy ugrálunk kicsit térben és időben, de igyekszünk mindenhova eljutni. Itt van mindjárt a klipes Viking Death March, amelynek az elején mindig várom, hogy Jeremy Irons bevonuljon a hadseregével, mint a Die Hard 3-ban, ugyanis ez a téma egy az egyben arra hajaz, ami abban szól. De persze nincs ezzel semmi gond, én bírom ezt a dalt, egyértelműen a lemez egyik húzódala. Van még egy asszociációm, amit egyszerűen sosem bírok ki röhögés nélkül, ez pedig a lemez címadó dalánál van (ami egyben a zárótétel is): a "Silence" szót teljesen úgy mondja Ben, mint Achmed, a halott terrorista. Ha valaki másnak is beugrott, akkor egyrészt pacsi a kultúráltságért, másrészt nem illik hangosan röhögni!
A srácok sosem készítettek gyenge lemezeket, de a mostani valahogy olyan, mintha az elmúlt 3 album pozitív tulajdonságait egybegyúrták volna, ezt megfejelték volna még egy adag kreativitással, majd hagyták volna rotyogni egészen addig, amíg "when it's done" (ahogy John Carmack szokott nyilatkozni a készülő Queake és Doom epizódokról). Ez pedig azért jó, mert saját stúdióban dolgoztak a srácok, tehát meg is tehették, hogy addig hagyják főni a dolgot, amíg az teljesen kész nem lesz. Ez a lemez pedig teljesen kész van. A produceri munkát Ian D'Sa, a zenekar gitárosa vállalta magára, ezzel is biztosítva azt, hogy a dalok úgy fognak majd megszólalni, ahogyan azt ő megálmodta. Nem is nagy titok, hogy ő az ész a zenekarból, az igazi kreatív, ezért pedig hatalmas főhajtás, hogy testet tudott adni az álmainak, ráadásul zseniális dalok formájában.
Ének tekintetében Ben hangja szárnyal, amihez hozzájön Ian vokálja is. Nagyon sokszor énekelnek két szólamban, ami szintén elég dögösen tud hangzani. Ott van például az intóként aposztrofált "Lonely Road to Absolution", vagy a háromnegyedes csoda, a "Cure for the Enemy". Nem sok zenekar csinál ilyesmit, ezért is imádom nagyon. Olyan nagyságok jutottak eszembe, mint a Linkin Park-tól a "Waiting for the End", vagy a Story of the Year-től a "Time goes on", ez pedig mindenképpen elismerés. Bár D'Sa nyilatkozta, hogy néha azért oda kellett csípni Ben "kicsi Ben-jét", hogy kijöjjenek azok a magas hangok, de végül is minden a helyére került. Nehéz lenne bármibe is belekötni. Hangzás tekintetében a BT-nek mindig is megvolt az egyedisége a nem túl erősen használt torzítóval és a gyakori tiszta/torz váltakozással. Most sincs ez másképp, D'Sa kreativitásának csúcsán van ilyen szempontból is, Jonathan és Aaron (bass, dob) pedig tökéletes alapot szolgáltatnak mindehhez. A dalok egyébként kellően változatosak (mint ahogyan azt már megszokhattuk), akadnak igazi lírikus tételek, mint a "Swallowed up by the Ocean", vagy a "Stand up and run", míg száguldó, bulizásra alkalmas tételek, mint a "Running across the street", vagy a "Man Alive!". A középtempós tételek pedig úgy vannak elszórva, hogy ezeket tökéletes egyensúlyban tartsák. Taps, nem is tudok mást mondani.
A végére azt kell mondanom, hogy minden előzetes félelmem eloszlott. A 14 dal nem túl sok, a fiúk simán elbírták a hatalmas terhet, nem estek az unalom mocsarába sem... Megérte tűkön ülve várni ezt a lemezt. Innentől kezdve már csak egyetlen dolog lehet a negatív oldalon, ha listát ír az ember. Ez az egy dolog pedig így hangzik: "Hogyan fogják ezt felülmúlni?". Remélem, megoldják majd ezt is.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.