Messiásként vártam ezt az albumot, mert már 3 éve semmit nem lehetett hallani a kanadai bandáról, pedig az előző három lemezzel igencsak a szívemhez nőttek. Most itt a negyedik korong, amely fű alatt kúszott el hozzánk, lássuk: megérte várni?
A self-titled bemutatkozó lemez két vállra fektetett anno, imádtam minden mozzanatát olyan daloknak, mint a "Home", a "Just like You", vagy éppen a "Scared". Aztán Három évre rá a The One-X még egy lapáttal rápakolt és olyan dalokat hagyott örökségül, mint az "Animal I have become" (amelynek intróját a basszerosunk azóta is mindig eljátssza soundchecknél, ez csak jelent valamit), a "Pain", vagy éppen a címadó dal, amely vagy 2 évig az ébresztőm volt reggelente. Aztán 2009-ben, újabb három évre rá megérkezett a Life Starts Now, amelyet lehúztak. Én pedig, mint általában, szembe a tömeggel, fejjel a falnak és minden egyes hangját imádtam. Itt is a címadó dal avanzsált a legnagyobb kedvenccé, de a "Goin' down" vagy a "Lost in You" is magával ragadóra sikeredtek. De igazából az egész életművet felsorolhatnám, mert minden nóta valamiért egyedi és zseniális volt. Most pedig itt a negyedik, amely sajnos már leszorult a dobogóról.
Pedig szó nincs arról, hogy a lemez gyenge lenne. Erről is kapásból tudnék 3-4 olyan dalt sorolni, amely évek múltán is a lejátszómon lesz, vagy éppen torkom szakadtából üvöltöm a volán mögött ülve. De a nagy különbség az előző lemezektől az, hogy itt ezt a 3-4 dalt könnyű volt kiválasztani, mert kitűnnek a tömegből, míg a többi lemezen igencsak egységes és magas volt az összes dal színvonala. Itt van kapásból a "Chalk Outline", amely lyric-videóhoz képest igencsak magas megtekintettséget gyűjtött (van ilyen szó egyáltalán??), úgyhogy érezni lehetett, hogy a rajongók várják már az újdonságot. Nem is volt baj, ugyanis a dal kellően ütött. Bár a mai napig nem fogom megérteni, hogy hogyan lehet egy egész diszkográfiát felépíteni a fájdalomról és a szenvedésről, de a TDG és a Breaking Benjamin is bebizonyította, hogy lehet, szóval ezen túlléphetünk... A kezdő nóta egészen a durvább részig nem fogott meg, nem tudtam, hogy mi lesz belőle. De ez a darálós zakatolás egy idő után megfogott, és elkezdtem élvezni, szóval nem voltam csalódott. Utána "Chalk Outline", letudva, majd jött a "The High Road", amely ugyan a "Never Too Late" (ki is hagytam előbb...ejnye...) egyenes ági leszármazottja, de kérdem én: kit érdekel, mikor zseniális? Olyan refrén van ebben a dalban, hogy csak pislogni és lúdbőrözni lehet tőle.
Ezután viszont jön egy kisebb törés a lemezben, ugyanis jönnek a tölteléknóták: az "Operate" klasszikus TDG nóta, ezzel még nem is lenne gond, belefér, mint ahogyan az "Anonymous" is, csak egyszerűen nincsenek bennük kiemelkedő pillanatok, vagy egyedi ötletek. Tucat-dalok. A "Misery loves my Company" már egy kicsit jobb az effektekkel és a magas gitárbetétekkel, itt kicsit azért megnyugodtam, hogy nem lesz végig ilyen átlagos számokkal teli a lemez. A "Give in to Me" egy Michael Jackson átdolgozás, ami azért jó, mert Jackson apó (RIP) jól megírta, nem azért, mert Adamék valami elképesztőt hajtottak volna végre benne. Az eleje még unalmas is kicsit. Viszont a "Happiness" egy kellemes meglepetés volt, mert ilyen tempót még sosem diktált a zenekar, mint ebben a dalban. Amikor elindult, hatalmas mosoly terült el az orcámon, mert elkapott a lendület. Aztán sajnos visszaesik a dal a verse résznél, de még így is kiemelkedik a lemez fergetegéből. A két lassú szám, ami ezután következik kicsit sok együtt, de a "Time that Remains" akusztikus gitárja azért mégiscsak megérdemli, hogy meg legyen említve: nekem bejött.
Az "Expectation" vers részében esküszöm vártam, hogy mikor kezdi el Brian Johnson, hogy "Back in black, I hit the sack...", de aztán szerencsére nem került még egy feldolgozás a lemezre. Az már azért sok lett volna, valljuk be. Viszont ha elvonatkoztatunk a nyilvánvaló riff-nyúlástól, akkor egy kellemes, zongorával támogatott dalt kapunk, ami egyszerűen jó. Mint ahogyan az utolsó két dal is. A "Broken glass" szintén egy kicsit pörgősebb, ami így a lemez vége felé visszabillentette a mérleget a "túl sok lassú tétel" oldalról az "optimálisba". Az "Unbreakable Heart"-ot nagyon vártam, mert eddig minden lemezüknél az utolsó dal volt a favoritom a korongról. Most pedig még emésztenem kell, hogy ismét sikerült-e megcsinálniuk a srácoknak, mert ragadós a dal, de nem tudom, hogy ez az effektezett, felhúzott refrén maga mögé tudja-e utasítani a többi dalt. Az viszont biztos, hogy a verse-részek nagyon eltaláltak. Egy szó, mint száz: kicsit tényleg gyengébb lett a lemez az elődöknél, de aki nem egy újabb "One-x"-et várt, hanem valami újat és mégis "tédégéset”, akkor az meg is kapta. A sok emberkének, akik már csak divatból is leírják a bandát, hogy elnyálasodtak és elpoposodtak: igen, egy kicsit tényleg. De ettől én még híve maradok Adam-ék munkásságának, főleg amíg ilyen énektémák szerepelnek a korongjaikon. Ha ezt a tendenciát folytatják, akkor 2015-ben jön az újabb lemez, én addig ezt rommá fogom hallgatni...akinek meg más a véleménye, az írja meg itt alul. Köszi!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.