A hollywoodi srácok harmadik lemeze már köszönőviszonyban sincs az első koronggal, mégis van benne valami, amitől ugyanolyan. Ez pedig nem más, mint a hangulat. Nincs három éve, hogy megjelent az Andy Biersack vezette ötös debütáló albuma (We stitch these wounds, 2010), aztán egy évre rá már érkezett is a folytatás (Set the world on fire, 2011), most pedig már a kezemben tartom a harmadik korongot, amely a nagyszabású elképzelések beteljesítéséről szól, minden tekintetben. Már az egy hatalmas meglepetés volt, hogy konceptlemezt kapunk, de mikor megláttam, hogy 19 nótát fog tartalmazni, akkor azért egy kicsit megijedtem, mert bármilyen termékeny is egy zenekar, azért nem lehet halmozni az élvezeteket, mert abba a hibába esik, mint az Ossián: évente új lemez, csökkenő élvezetfaktor, kevesebb kreatívság, unalom. Aztán persze kicsit megnyugodtam, hogy a 19-ből csak 12 a rendes, teljes értékű dal, a többi csak be-, elő-, át- és levezető, amely a sztorit hivatott átkötni egyik fejezetből a másikba.
Gyorsan vesézzük is ki ezt a hét intermezzot: háromféle verzió létezek ezekből, úgy mint a nagyon elmés szavalás, a vonós hangszerek kiváló használata, vagy ezek kombinációja. Megmondom az őszintét, én ezeket sosem tudtam értékelni, kivéve egy zenekarnál, ez pedig az Alesana. Ők még ezeket az átkötő dolgokat is mesteri szinten művelik, itt azért még van hova fejlődnie a BVB-nek, ugyanis az Overture-on kívül (amely vonósokra ülteti át az I Am Bulletproof és a Resurrect the Sun kórusait, zseniálisan) ezek nekem nem nyerték el a tetszésem. Szomorúság. Megmondom azt is, hogy mi a gond ezekkel: indokolatlanul túlnyújtják az albumot és elveszik a figyelmet a mesterien kimunkált muzsikáról. Ennyivel volt jobb az előző lemez, amely a maga sallangmentes, lényegre koncentráló mivoltával levitte a fejemet.
A zene, ha már itt tartunk, jó. Amit megszokhattunk az előző albumokon, nagyjából azokból az elemekből építkezik, annyi különbséggel, hogy a Rebel Love Song sodrása és a Falling Angels lábdob-pergő együttes megoldása túlságosan is előtérbe került. Az első dologgal még nincs is gondom, mert Andy nyilatkozta, hogy a punkos behatások érezhetőek lesznek, ez eddig oké. Viszont a dobok indokolatlan lebutítását már nem értettem. Az első két lemezen úgy szét volt kalimpálva minden, hogy két ugyanolyan ütemet nem lehetett találni, itt meg megy a sablon elejétől a végéig, egy-két élvezetes lepergetéssel, ennyi. Ki van dolgozva, elejétől a végéig, nem ebbe kötök bele, hanem a kreativitásba. A másik nagy problémám, amely már az előző lemeznél is egy kicsit kiverte a biztosítékot: a hörgések/üvöltések teljes elhagyása. Andy olyan hangi adottságokkal rendelkezik, amelyek megérdemelnék, hogy kihasználja őket úgy, ahogy azt tette az első albumon. Ehelyett minden alá van rendelve az epikus dallamoknak, amikkel az égvilágon semmi baj, mert napokig dudorászod őket, csak mégis ott a hiányérzet. Olyan, mintha szülinapodra kapnál egy fél tortát, amely ugyan marha finom, csak mégsem teljes a boldogság. Viszont ha már epikusság, a Lost it All-t mindenképpen hallanotok kell, szőrborzoló hatása van!
A dobról és az énekről ejtettünk néhány szót, szóval Jake és Jinxx sem maradhat ki, ugyanis a gitárosok legalább tartották a színvonalat. Bár el kell ismerni, hogy sokkal több a sima ritmusozás és arra egy-két fill, vagy ritkábban szóló, mintsem a kiváló riffek, amelyek az első két lemezt emlékezetessé tették, de a változás itt zavart legkevésbé. Főleg amikor Jake olyan szólókkal örvendezteti hallójáratainkat, mint a New Years Day-ben vagy Devil's Choir-ban. Apropó, az ikerszólók: azok még mindig zseniálisak, ez a két gitáros úgy egymásra talált, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: tökéletes harmóniákat képesek kicsikarni azokból a hathúrosokból. Ezeknek csúcspontja pedig egyértelműen a Ressurect the Sun, ahol egymásnak adogatják az úriemberek a színteret és mindenki domborít egy keveset. Tökéletes. Szót kell még ejteni arról is, hogy Jinxx nem egy helyen teszi még élvezetesebbé a dalokat hegedűjátékával, de megtalálható a zongora és az elektronika is több tételben. Ez szintén újításnak számít, viszont ezek legalább pozitívumot jelentenek. Mint ahogy Bert McCracken (The Used) vendégszereplése a Days Are Numbered-ben, ugyanis hangszínével eléggé kilóg a forgatagból, így mindenki felkapja a fejét rá. Jár a taps érte!
Összességében azt lehet elmondani, hogy az In the End előrevetített nekünk egy epikus refrénnel operáló, punk-metálos dolgot, amit a lemezen kifejt a zenekar bővebben. Erről szól ez az album, nekem pedig minden kukacoskodás ellenére, amit le kellett írni, nagyon is bejön. Szeretem ezt a csapatot a kezdetek óta, az pedig, hogy ha a hörgést alárendelik az epikus, csordavokálokkal hasító, napokig fejben ragadó refréneknek, hát legyen. Csak ne kezdjenek dubstepet játszani!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.