Ez a zenekar a tökéletes példája annak, hogy miért is kellene léteznie egylemezes metálbandáknak. 2006-tól napjainkig bebizonyították, hogy nem érdemes túl magasra rakni a mércét, ugyanis csak leverni lehet. Legalábbis ilyen teljesítménnyel biztosan.
Az egy dolog, hogy folyamatosan poposodik a zenekar a minél nagyobb célközönség felé való nyitás reményében. Az meg egy egészen másik dolog, hogy a legnagyobb rajongótáborukat akkor szerezték, amikor még valójában metalcore-féle, ütős riffekkel operáló, hörgést és üvöltést is bátran használó, maradandó vokálokkal megtűzdelt, kreatív zenét játszottak. Ezen talán el kellene gondolkodni, miközben ülnek az önismétlés mocsarában, nyakig unott riffekben és ötlettelen témákban, popdallamokra kihegyezett, egyre halványuló énekdallam-koktélt szürcsölgetve és (ami a legfájóbb) elhatalmasodó kleptomániával küszködve. Itt van ugyanis a kutya elásva: 11 dalból összesen kettőben található valamirevaló momentum, ami miatt az ember talán ad a dalnak (nem a lemeznek!) még egy esélyt. De olyat, hogy saját, önerőből kigondolt és bravúrosan megvalósított ötlet...na, olyat ne keressünk.
Gyorsan le is lövöm a jó dalokat: a Riot nyitóriffje és szólója igazán kellemes (ott egészen a Poison-os időkben éreztem magam), ebből megérte klipet csinálni, valamint a Leech még az a dal, amely megérdemel némi buksi simogatást, ugyanis a verzében a sodrás az nagyon el lett találva. Aztán a refrén kánonos és kicsit sem húzott dallamjárása máris visszavesz a dal értékeiből, de összességében ez még talán megállja a helyét. Aztán vége a jó világnak, ugyanis a többi nótában a visszaköszönő régebbi BFMV dalok, egy-két utalás a Trivium vagy a Hatebreed munkásságára (dehogy utalás...pofátlan lopás...) és a teljesen unalomba fulladó, érdektelen dalok halmaza kifli-szájat varázsol még a legelvakultabb fanatikusok könnyben ázó orcájára is. Ha nem, ott komoly értékelési gondokkal kell szembenéznie az embernek. Jah, hogy a legelszomorítóbb dologról is ejtsünk néhány szót: Tear's don't fall (Part 2)... Az a nagy gond, hogy ehhez még kommentet sem volna érdemes fűzni, ugyanis az, hogy lemásolják az első részt és írnak rá egy új szöveget, az nem zenészteljesítmény. Ezt bármelyik garázsbanda produkálja 3 nap gyakorlás után, részegen. Szégyenletes! Ha több fejezetből álló dalban gondolkodnának Matt-ék, és az ötletek lenyúlása is teljesen belefér a lelkiismeret-furdalás nélküli éjszakákba, akkor a Metallica Unforgiven-jeit ajánlom hallgatásra.
Igazából összegezni is teljesen felesleges a leírtakat. A legjobb, amit tehet az ember, az az, hogy letörli ezt a lemezt (vagy kidobja a kukába, ha volt oly botor, hogy látatlanban megvásárolta), előveszi a The Poison-t és rommá hallgatja, hátha visszajön a zenekarba vetett hite. Aztán ha ez megtörtént, akkor ellátogat a VOLT-ra, ahol sztárfellépőként van aposztrofálva Matt és bandája és talán elcsíphet a klasszikus albumról is néhány nótát. Meg egy Waking the Demon-t. Ha ez nem jönne össze, sebaj, lesznek sokkal jobb zenekarok is Sopronban...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.