Aaron Marshall a világ egyik leginnovatívabb és legjobb gitárosa. Ezt eddig két instrumentális EP-vel bizonyította bandájának élén, viszont idén végre, Mike Semesky-vel kiegészülve, megszületett a teljes, énekes, várva-várt album.
Hiszen micsoda énekeket álmodott meg az alapból basszusgitárosként a csapatnál tevékenykedő Mike Semesky? És micsoda alapokra teszi mindezt? Aki még sosem találkozott a bandával, annak egy gyorstalapaló: progresszív elemekkel megtűzdelt, alaposan tördelt negyedekre építkező, csodálatos dallamokkal megálmodott muzsikáról van szó, amelyet eddig csak fütyörészni lehetett, mostantól viszont már énekelni kötelező. Bár, meg kell vallanom őszintén, ilyen zenészek játékára ráénekelni egyrészt jutalom, másrészt hatalmas elvárásokkal jár, hiszen a színvonalnak nem szabad csökkennie. Viszont az alapszituáció nem változott, még mindig Aaron tartja kezében az egész munkafolyamatot, tehát mindenki nyugodjon le a pi..., ez minőség!
A kilenc dal első körön kevésnek tűnhet, de a zirka 49 perces játékidő egyből konkretizálja, hogy itt bizony monumentalitással fogunk találkozni. Ennek két következménye lehet: vagy unalomba fullad, mint a Black Sabbath legújabb korongja, vagy olyan szintű muzsika-orgiával kényezteti hallójáratainkat, hogy a lemezt minimum négyezerszer kell meghallgatni, hogy fel is fogjunk belőle valamit. Szerencsére, de szerintem erre már rájöttetek, itt a második verzió működik, hiszen az első másodperctől az utolsóig egy olyan atmoszféra veszi körül az egész hallgatnivalót, amelytől a hideg borzolja a szőrszálakat a bal vádlimon (is). Szeretnék belekötni igazából bármibe is, mert így kezdem érezni, hogy csöpög a nyálam a klaviatúrára és már a csapat seggét is fényesre nyaltam, de sajnos el kell ismerni: ami jó, az jó. Anup egy pontos, megbízható és kreatív dobos, Lukas egy alázatos és nagyon ügyes ritmusgitáros, Aaron...ő Aaron és Mike hangja illeszkedik a kreált világba (jó az észrevétel, basszusgitáros nincs, de ez senkit ne foglalkoztasson, hiszen a basszussávok is tökéletesen kitaláltak). Néhol talán ráférne egy-egy erősebb, rekedtesebb, netalán hörgősebb megszólalás némely momentumhoz, de talán akkor megtörne a varázs. Ezt egyelőre nem fogjuk megtudni (legalábbis a következő albumig biztosan nem).
Nem szeretnék már többet ömlengeni, úgyhogy arra bíztatok mindenkit, hogy hallgassa meg ezt a csodát, hiszen olyat fog hallani, amelytől: 1 - kifolyik az agya a fülén. 2 - talál egy új kedvenc zenekart. Mivel alapvetően egy dallamos zenéről van szó, amelyet helyenként a durvulás, helyenként a latin ritmusok (az a szóló a Moment Marauder-ben...huh), helyenként instrumentális szállások, máshol pedig az elektronika finom adagolása kísér, én a másodikra szavaznék. De mindenki döntse el saját maga, én csak ajánlani tudom! És hogy miért csak majdnem tökéletes? Mert 49 perc után vége van.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.