Nem tétlenkednek a floridai punkok, hiszen a tavalyi feldolgozáslemez után máris itt a soron következő, teljes értékű NFG korong. Úgyhogy itt az ideje, hogy előkapjuk a képzeletbeli szörfdeszkát, shortra vetkőzzünk és nekiszaladjunk az óceánnak, arccal a legnagyobb hullám felé.
Mindig is azt bírtam a legjobban ebben a bandában, hogy tudnak mérhetetlenül infantilisek lenni annak ellenére, hogy a szövegeik néha nehezebbek, mint ahogy az elsőre hangzik. Több, mint húsz éve zenélnek változatlan felállásban, jelen alkotás a tizedik sorlemezük, plusz ugye ott vannak a From The Screen To Your Stereo-feldolgozás albumok, amiből már három is megjelent és amelyeken népszerű filmzenéket konvertálnak át a saját stílusukba. Mégsem lettek olyan unalmasak, mint az évenkénti Ossián-megjelenések, nem indultak lejtmenetbe, mint az Offspring (és ezt még leírni is baromira fájt, higgyetek nekem) és ami az egészben a legfontosabb: sosem nőttek fel! Úgyhogy itt van ez a kvázi jubileumi korong, amiről semmit sem akartak lehagyni, szóval ezért lett 15 dal a teljes dalfüzér, de átrágva magam az összesen, magabiztosan kijelenhetem, hogy nincs is ezzel baj, minden dalnak megvan a maga szerethető oldala. Nyilván vannak kiemelkedő momentumok, mint a Stay Awhile, a Greatest of All Time vagy a kicsit karcosabb Himalaya, de összességében egy elejétől a végéig szórakoztató, kerek egészet kaptunk az elmúlt három év várakozásáért cserébe.
Természetesen zeneileg nem kell hatalmas megfejtésekre számítani, lévén cali-punk zenekarról beszélünk - bár keleti-partiként lehet, hogy ezért leharapnák a fejem -, megvannak a dallamok, a lendület, a stabil négy hang és a fülbemászó ének. Tulajdonképpen huszonéve ebből élnek, úgyhogy mondhatnánk, hogy csuklóból hozzák a kötelezőt, de valahogy mégis érződik egy-két ikerdallamon, break-kezdeményen vagy nagyobb Pundik-éneken, hogy tettek bele energiát és van még a tarsolyban olyan, amivel meglepetéseket tudnak okozni. Tény, hogy az ilyesfajta bandáktól én sosem várom el, hogy szívhezszóló balladákkal törjék meg a lendületet és a More And More most is eléggé kakukktojás, de egye fene, olyan régen nem hallgattam király punklemezt, hogy még ezt is el tudtam nézni - a Slipping Away a végén már egy fokkal jobban sikerült. Egyszerűen élveztem azt, hogy nem a föld alá hangolt gitárok, az agyszaggató breakek és a kilencvenhét-tizenhatodban írt ritmusképletek kavalkádja bomlasztja a hallójárataimat, hanem a maga egyszerűségével és fülbemászó dallamaival ez egy könnyed, nyári hallgatnivaló. Lehet, hogy egyet s mást már hallhattunk itt-ott, az sem biztos, hogy kellett volna tizenöt tételt írni - szerencsére még így sem túl hosszú az anyag -, de mindenképpen zseniális, hogy a gyerekkoromat még így is simán meg tudja idézni, mindenfajta izzadtságszag nélkül. Ha ajánlanom kéne az idei nyaraláshoz valamit - már ha lesz egyáltalán -, akkor én mindenképpen a Forever + Ever x Infinity-t mondanám, hogy tekerjétek csutkára, könyök kinn az ablakon (mert nincs szaba-daba-dabb, nincs szaba-daba-badd hely), a leghülyébb fürdőruha-napszemüveg kombó felkap, aztán irány a víz!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.