A tizenkettedik stúdiólemezénél tartó triót a tagcsere sem taszíthatta le a trónról, az album egy hónap alatt platinalemez státuszba lépett, az arénák megteltek és ki tudhatja, hogy hol van még a vége? Megmondom az őszintét, nem igazán fűlött a fogam ehhez a kritikához, ugyanis köztiszteletben álló embereket kritizálni sosem könnyű úgy, hogy ne feszítsenek keresztre. Viszont átsiklani felette szó nélkül szintén nem lehet, hiszen akkor hol az író hitele? Miközben ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy igazából feleslegesen strapálom magam, írom, ami jön, aztán majd Ti is írjátok, ami Nektek jön. Szóval a tagcsere: Sidi gitártudására természetesen semmi panasz nem lehet, hiszen mégiscsak bevették az ország vezető rock csapatába, de előtte már a Zanzibárban és a Mafiában is bizonyított. Szóval tudásban nem is kell keresni a különbséget, inkább stílusban futhatnának neki a vájtfülek, de szerintem a "klasszikus tankcsapda" vonalba (már ha van ilyen, hiszen a zenekar a punktól a metálig már mindent játszott) bőven belefér a stílusa és a játéktudása is, szóval igazából nem nagyon kell több szót erre a részre pazarolni. Talán még annyit, hogy amikor megjelent az első single, a Mi a f*sz van?, akkor azért azt hittem, a többséggel egyetemben, hogy kicsit a metálkodás veszi át az uralmat a bandában. Aztán a Hatalom Nélküli Rend ezt a hitet szétoszlatta, míg a Számolj vissza visszahozta. Ebből a három dalból és a zenekar interjúiból meg azt lehetett megtudni, hogy vegyes felvágott lesz a dalcsokor. Az lett.
Egyébként a metálkodást a fent említett két dallal le is lehet zárni, ugyanis a lemez többi dala már fele olyan súlyos sem lesz, mint amit ezek előrevetítettek. Az 1000 ördög kezdésnek tökéletes, kicsit van benne kalapálás, kicsit szögelés, kicsit rock, kicsit metál, jó hörgés az elején, ötletes verse és dallamos refrén. Nincs belekötés részemről, bár a szögelést még mindig utálom. A Nincsen semmi a Nem kell semmi egyenes ági leszármazottja, amelyet első hallgatásra a lemez legjobb dalaként aposztrofáltam, mint utólag kiderült, helyesen. Ez a pattogós rock n roll tökéletes alap a társadalomkritikus szövegnek, amely a Mi a f*sz van?-nal és a Kapcsolj ki!-vel együtt alkot egy triumvirátust jelentéstartalomban. Aztán van még páros dalunk, a Pokol a mennyből és az Én meg a rock n roll, amely mindkettő húzós tempójú, viszont mindkettőben Laci a rock n rollhoz való viszonyát fejti ki, körülbelül százhatvankettedjére pályafutása során. Unalmas. A Rock a nevemben benne volt minden, ezek már fölösleges körök a témában. A Kirakatszív fütyülős dallama nagyon meglepett, de kellemeset csalódtam benne, jó dal lett. Az áthajlásos szöveg (enjambement, ugye irodalom fakt?) nagyon kellemes rímeket tár elénk, ráadásul a lotyó által átvert hősszerelmes szerepe is találó. Tisztára visszaidézte a Köszönet, doktor hasonló megoldással kreált versét.
Van még nekünk egy Lejárt lemezünk, amelyre nem szeretnék semmit mondani, ugyanis még a true fanok megtalálnak és legyilkolnak. (Szerintem szörnyű ez a dal, kár volt megírni, kár volt felvenni, kár volt időt pazarolni rá…) A Bíbor köd már sokkal jobb, ugyanis a halál gondolatával játszadozni egyértelműen jó dolog, ugyanis semmit nem tudhatunk biztosan, csak azt, hogy eljön. (Plusz azt, hogy a halál nem kivételez, amelyre az 1000 ördögben hívja fel Laci nagyon éles elméjűen a figyelmünket.) A latin szöveg pedig egyértelműen feldobja az amúgy zseniális refrénnel rendelkező dalt. Az utolsó dal, amelyről még nem ejtettünk szót, az a Biorobot, mely az élet nélküli életet élők népes táboráról/nak szól. Petőfi Egy gondolat bánt engemet című klasszikusának aktualizálása remek ötlet volt, amely magában foglalja az egyedüllét minden nehézségét. Két szólót is hallhatunk a dalban, ami nagy szó, hiszen Sidi lényegesebben kevesebbet csillogtatja tudását, mint Cserkó annak idején, és alázatosan rendeli alá a harmóniákat a szövegeknek. A szövegeknek, amelyeket Laci ugyanolyan jól megírt, mint ahogy azt tette az elmúlt 23 évben. Kevés olyan szövegíró van idehaza, akinek minden versében van valami momentum, amely miatt érdemes végighallgatni, Laci ilyen. Taps!
Végezetül annyit, hogy a Tankcsapda megtartotta igazi esszenciáját az új taggal is, a lemez most is egészen kiválóra sikeredett (leszámítva azt a pár dalt, amely talán csak az én szememet szúrja), tehát a platina teljes mértékig jogos. Az pedig, hogy még egy ezrest sem kell kiadnia a rajongóknak egy kópiáért (bármely MOL kúton kapható), az már csak a csokireszelék a pudingon. Ha tartja a rendszert a banda, akkor 2015-ben érkezik az újabb adag, reméljük, tartják a színvonalat!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.