Amikor 2016-ban kijött a Jinjer második lemeze, a King of Everything, az valami olyasmi volt a csajfrontos metalnak, mint mondjuk a Born of Osiris The Discovery-je a prog színtérnek, az Architects Hollow Crown-ja a metalcore-nak, vagy éppen a Story of the Year Page Avenue-ja a post-hardcore-nak: nem újította meg a stílust, de beemelte a „mainstreambe” és egyből álló csillaggá változtatta a bandát. Az ukránoknak a Micro–Macro párossal ezt még sikerült is srófolniuk, még szélesebb körben elfogadottabbá tenniük, ám a Covid-szülte Wallflowers már nem ért el ekkora átütő sikereket. A nagy kérdés így tehát az, hogy a Duél után ki marad állva?

Először is tudjuk le az alapokat, mert talán azokkal senki nem fog tudni vitatkozni: a zenészek világszínvonalon muzsikálnak, Tati pedig a szcéna egyik legjobb, legszínesebb – és ami ezeknél talán még fontosabb –, legstabilabb torka, aki bármit képes elénekelni. Szóval technikailag beleköthetetlen a lemez, minden a helyére van játszva és énekelve, Max Morton pedig lemezek óta olyan hangzást generál a srácoknak, hogy Kelet-Európa nem hallott még jobbat ennél. A gitár harap, a basszus hangsúlyos, a dobok – és főleg a kis tányérokon eljátszott fillek – egytől-egyig tűélesen szólnak. Emellett kapunk 11 dalt szűk 43 percben, ami igazából még optimálisnak is mondható – BB barátom szavajárását megfuttatva: jobb mint a lámafarokszőr. Viszont…

Viszont a kérdés igazából nem az volt, hogy ezek az emberek, akik letettek az asztalra egy Pisces-t, egy I Speak Astronomy-t vagy éppen egy Teacher, teacher-t, képesek-e világszínvonalon énekelni és zenélni. Mert azok. Mondjuk azt azért hozzá kell tenni, hogy a srácok soha nem slágereket írtak, inkább a meghökkentéssel váltak azzá, amivé az elmúlt évek, évtizedek során. Szóval a nagy kérdés igazából az volt, hogy képesek-e maradandó, netán kiemelkedő dalokat írni, amik nemcsak felmondják a kötelező stíluselemeket, hanem valami pluszt is hordoznak magukban. Nos, erre a szomorú válaszom egyelőre az – így a hatodik–hetedik lepörgetés után –, hogy nem, nem képesek. Jók a dalok? Jók. Jók a zenészek? Jók. Jók a megoldások, a hangzás, az ének, a hörgés, az összkép? Igen, minden jó. Akkor mégis mi a probléma? Az, hogy a srácok ezt a Macro-n nagyjából elvitték a falig, és azóta nincs új a nap alatt, csak önmagukat ismételgetik.

Tati nyilatkozta azt nemrég, hogy mindössze egyetlen hét alatt írta meg 11 dal szövegét – amik nem függenek össze, tehát nincs koncepció –, ami még úgyis betyáros teljesítmény, hogy náluk azért se a prozódiára, se a rímekre, se semmire nem nagyon kell figyelni, kivéve arra, hogy a mondanivaló a helyén legyen. Ugyanis ami nem megy trillázva, az megy hörögve, ami nem jön ki, azt megnyújtja, ami túl hosszú, azt elhadarja. Szóval nem egy Bereményi Géza, maradjunk ennyiben. Viszont nincs is ezzel baj, eddig is működött, ezután is fog, a kérdés inkább az volt, hogy sikerül-e mélységgel megtölteni ezeket a „verseket”, mert az erejük eddig is ebben volt. Igazából igen is, meg nem is. Vannak jó témák (Kafka, Duél, Someone’s Doughter), viszont vannak önismétlések is szép számmal, akár a lemezen belül (Green Serpent, Fast Draw), akár régebbről újrahasznosított témákkal (A Tongue So Sly, Dark Bile). Emellett ismételten elképesztő az énekteljesítmény, csak a fogós dallamok hiányoznak a lemezről. A legjobb énekdallamra a Someon’s Daughter-nél kaptam fel a fejem, ami a lemez vége kb., ráadásul már vagy egy éve kint volt.

Zeneileg pontosan ugyanezt érzem: a srácok kimaxolták már ezt a hármas formációt (dob, gitár, basszus), és tény, hogy így legalább pontosan ugyanazt kapod vissza élőben, mint amit a lemezen hallasz – egyébként lemezminőségben, ezt alá kell írni –, viszont nehéz már olyasmit kitalálni ezeken a bontogatós riffeken, a tappinges basszuson és a ghostnote-olt dobfilleken kívül, amit ne játszottak volna el már tizenhétszer. Ráadásul most a progolásba sem mentek bele annyira, hogy a számolgatással elüsse az ember az időt hallgatás közben. Így amikor a Green Serpent közepén a gitár is elvált az alsó 3 húrtól és jött egy pár másodperces tappingelős rész, esküszöm fellélegeztem.

Összességében viszont – és ez most nem a saját véleményem arcul köpése, inkább az előbbiekben nagyítottam fel a kisebb hibákat – azt kell mondanom, hogy így négy év elteltével ez egy stabil és életerős jele annak, hogy az ukrán banda még mindig itt van, és dacára Covidnak, háborúnak, Tati Los Angelesbe költözésének, még mindig alkotnak. Meglátásom szerint a delelőjükön már túl vannak, akkora forradalmat már nem fognak kirobbantani, mint 2016–2017 tájékán (az a Düreres buli a nyári 40 fokban, jesszus…), viszont van már akkora örökségük és vannak annyira jó zenészek, hogy a teljesen stabil újdonságokkal és a klasszikusokkal bőven elevickélnek majd valahogy.

Jam