Megérkezett a budapesti banda bemutatkozó EP-je, amelyre az Imminence Records egyből le is csapott. Lássuk, Andrisék mivel kápráztatták el az amerikai kiadót, hogy a Claps for Caroline után ismét magyar bandába vessék hitüket!
A Road női változata pár éve robbant be a köztudatba, azóta többször is végigturnézták az országot, most pedig már a második korongjukat dobták piacra, amely nem kicsit pakolt rá a debütre. A legnagyobb kérdés természetesen az volt, hogy ez a project túl tud-e nőni azon a sztereotípián, hogy "ez…
8 év elteltével kaptunk újabb nagylemezt a szekszárdi uraktól, akik öregszenek, de fel soha nem nőnek és ettől annyira szerethető az, amit csinálnak. No meg persze attól, hogy 25 éve ontják (ontogatják...) magukból a pisi-kaki punk-slágereket.
Pár év hiátus után (és egy hatalmas kapufa után a Device képében) David Draiman összerántotta a régi bandát, hogy boldoggá tegyen pár millió rajongót és folytassa diadalmenetét. Ez nagyjából össze is jött, sőt, még pár meglepetés is belefért.
Nem elég, hogy viszi tovább a Leander Rising romjain a Leander Kills-t, még itt van nekünk ez a mókajóska Amigod is, ahol összegyűjtött pár havert és visszahozták a 80'-as évek szintipopját.
Körülbelül a tizedik albumnál járnak Farkas Zotyáék (a demókat nem számoltam) és hát ugye változni meg nem változik semmi. Innentől merre vezet az út? Előre és felfelé. A miértet ne kérdezzétek, mert én sem tudnék rá válaszolni...
Negyedik albumánál tart az általam rizsmetal-nak tartott japán electrocore banda, akik több meglepetést is hoztak ezen a korongon. A nagy kérdés nem is az, hogy meglepődünk-e, hanem az, hogy ez a csalódás pozitív vagy negatív irányba mutat?Nem nagy tudomány megállapítani, hogy ott keleten valami…
Mivel 2014 egyik legjobb paraszt-core lemezét tette le a banda az asztalra a Fight The Silence képében, nagyon vártam ezt a korongot, de egyben féltem is tőle, hiszen évente albumot kiadni dőreség mondá az Úr! Máris mondom miért.
A világ egyik legjobb torkú énekeseként tartom számon Jonny Craig-et, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a tavalyelőtt debütált Slaves nevezetű bandáját komálni fogom-e. Nanáhogy!
Azt hiszem, ha a srácok folytatják ezt a "kétévente hozzuk a következőt és a lécet is átugráljuk"-dolgot, akkor nem hiába hangoztatom mindig, hogy az egyik favorit bandámról van szó.
A tavalyi The Voice Within után egy újra instrumentális, majdnem teljesen új gárda szolgáltatja a talpalávalót. Sajnálatos, hogy megint nincs ének, de azért Aaron Marshall még mindig van és ez a lényeg!
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
