Negyedik albumánál tart az általam rizsmetal-nak tartott japán electrocore banda, akik több meglepetést is hoztak ezen a korongon. A nagy kérdés nem is az, hogy meglepődünk-e, hanem az, hogy ez a csalódás pozitív vagy negatív irányba mutat?
Nem nagy tudomány megállapítani, hogy ott keleten valami irdatlan jó dolog lehet a levegőben (nem, nem a kegyetlenül magas CO2-koncentrációra gondolok), ugyanis az ázsiaiak általában mindent tudnak és mindent jobban, mint mi. Éppen ezért lehet az is, hogy nem sok electrocore bandának van manapság létjogosultsága, főleg úgy, hogy még nu-metal elemeket is bőven csempész a zenéjébe és manapság már nem csak üvöltözéssel és screammel, hanem tiszta énekkel is riogatja rajongótáborát. Nos, a Crossfaith egy nagyon jó banda és minden amit leírtam, igaz, viszont ez az album nem az, amire vártunk két évig.

Először is le kell szögezni mindjárt az elején, hogy mi a legnagyobb probléma: ez a lemez nagyon hosszú, legalább a felére kellett volna csökkenteni a hosszát-tartalmát-mindenét. Akkor ki lehetett volna szanálni az olyan kapufákat, mint a Skindred énekesével közösen elszörnyűlködött Wildfire, vagy a Bullet For My Valentine Tears Don't Fall-jának inverzét, a Tears Fall-t, amely szép törekvés, csak egyszerűen nincs meg hozzá Koei Kenta hangja, hogy egy ilyen dalt elvigyen a hátán. És ezen a három hangos szóló, a zongora és a meglepetés ereje sem segít. Vagy akár innentől mondhatnám az összes dalt, amelyek kazettán már a B oldalnak felelnének meg, és ennek a megállapításnak minőségileg maximálisan eleget is tesznek. Egészen az 5 perces (!), lemezt záró, instrumentális Astral Heaven-ig, amelynél feleslegesebb dolgot ritkán látni/hallani nagylemezen. Szerintem Terufumi Tamano-nak volt elég ideje kiélni magát a lemez 11 dalán, kár volt még ezt is kierőltetnie magából. Az első két perc még belefért volna, de ez a kényszer-epikusság már teljesen felesleges.

Ennyivel nem zárhatjuk le, hiszen meg kell még emlékeznünk Caleb Shomo-ról is (igen, ő a Beartooth énekese), aki bár nem sokat tesz hozzá a Ghost in the Mirror-hoz, legalább szerepel benne és az egy jó dal. Mint ahogy a korong első felével nincs is nagyon bajom, tulajdonképpen ezt vártuk a japán srácoktól: élőben jól működő, erős, elektronikával átitatott, dallamos, de mégis arcba mászós dalokat. A Dystopia-ig bezárólag ezt meg is kapjuk, onnantól meg jön a lejtmenet, s noha a Paint it Black-Vanguard-Calm the Storm hármasban összesen még van vagy 1 percnyi értékelhető dolog, ezek sajnos már erősen és több sebből véreznek. Egy Zion-szintű EP-t inkább elfogadtam volna és akkor most 10/9-cel dobálóznék és ez az album sem süllyedne a középszerűség mocsarába. Kár.

Jam