2022-ben a Memphis May Fire rájött arra, hogy a hörgés nélküli, combos McGregor riffeket és ütős Garland-groove-okat nélkülöző MMF tulajdonképpen a kutyát nem érdekli, ráadásul arra ott van Matty szólóprojektje, meg az akusztik szettek - amik amúgy királyak, na de akkor is… Úgyhogy fordultak egy 180-ast, nyomtak egy visszahárom-padlót és a Blood & Waterrel ránk rúgták az ajtót. A Remade in Misery nem okozott csalódást, a banda egyik legerősebb lemeze lett és szerencsére – legalábbis most úgy tűnik – nem akarnak változtatni. 

Persze én is láttam azokat a megnyilvánulásokat, melyek szerint ugyanazokat a köröket futják a srácok újra és újra, ami valamilyen szinten igaz is, de valljuk be, hogy egy olyan egyedi ízt képviselnek, amit más nem, tehát ha nem lennének, hiányoznának. Lehet, hogy az elfogultság beszél belőlem, hiszen Matty hatalmas példaképem, mert amit a torkával tud művelni – khm, nem úgy… –, az nagyjából szintén páratlan. De most komolyan, hát mondjatok még egy olyan énekest, aki a legvadabb gutturalok után olyan szépen és tisztán trillázik, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne! Jó, ne mondjatok, én is hallgatom az új Landmvrks lemezt… 

No de, vissza a Memphishez! Szóval, eltelt három év és a marketingstratégia nem változott érdemben: mire kijött a lemez, már nagyjából az összes dalt ismertük róla. Baj? Egy kicsit igen, hiszen ha nincs mit felfedezni, akkor minek hallgasson végig az ember egy komplett albumot. Jó? Egy kicsit ez is, hiszen nem árul zsákbamacskát, pontosan tudod, hogy mit kapsz a pénzedért – „bouncecore at its best”. A bandának jó, mert folyamatosan beszélnek róluk és folyton jelen vannak, a rajongóknak jó, mert pár havonta kapnak újdonságot a kedvencüktől, a sajtónak jó, mert mindig van miről írni… szóval ha mérlegre tesszük az egészet, azért nem olyan ördögtől való megjelenési formátum ez. Csak nagyon modern ahhoz a 90-es, 00-es években elterjedt modellhez képest, amiben felnőttünk.

Plusz van egy olyan felvetésem, miszerint az albumot záró Love is War a Blood & Water testvére – legalábbis felépítésében mindenképpen, és így tökéletes keretet kap az elmúlt két lemez, ami után majd jöhet egy új korszak a bandának. És ha megnézzük, hogy hogyan ér véget a Love is War – a The Hollowból visszahozott magas, effektezett gitárt leszámítva, bár az is szép homage –, akkor talán egy egészen pozitív képet vetít előre, miszerint az MMF-nek esze ágában nincs visszafogni a lovakat, inkább közéjük dobja a gyeplőt és hagyja, hadd menjenek! Erre utalhat többek között az is, hogy a címadó az eddigi legbrutálisabb dal a srácok diszkográfiájában, szinte tiszta nélkül, vagy éppen az a megindulás a Paralyzed közepén Mattytől, vagy a Necessary Evilben Garlandtól, amiket szintén soha nem hallottunk még a zenekartól. Nekem ezek határozottan biztató jelek, amik azt jelzik, hogy a srácok feszegetik a határaikat és nem a finomabb, visszafogottabb irányokba. 

Illetve amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy egy direktben konceptlemezt kaptunk, amire szintén elég régen nem volt példa – és a The Hollow sem volt ennyire direkt. Szóval itt végigvesszük az emberi maszkokat, amiket életünk során viselünk és a végén olyan identitászavarba kerülünk, hogy már azt sem tudjuk, hogy végül is melyik az igazi énünk, a valódi arcunk – ezt tökéletesen példázza a címadóban ellőtt 

Which version of yourself do you see in the mirror?

sor, vagy a refrénben említett „identity denied, no form to fit” idézet. Lehet, hogy kicsit egy helyben toporgásnak érződik néhol a sztori – főleg, hogy már az előző lemezen is előkerültek olyan sorok, mint „you can't two faces behind a mask”, viszont annyira változatosak a dalok, a tempók, a váltások, hogy elég nehéz lenne unatkozni közben. Ráadásul a 15 évvel ezelőtti 4+ perces dalokat felváltották a három percet is néhol alulról súroló, kompakt tételek, így igazából mire elkezdenénk unatkozni – már ha valaki eljut odáig, nekem fel sem merült –, addigra vége is és indul az újabb menet. A végén a Versus – Love is War kettős pedig a variációk egy témára tökéletes kiaknázását valósítják meg. 

Összességében mit is mondhatnék? A Memphis még mindig az egyik kedvenc bandám, ez a bouncecore (Matty fogalmazott így, ne engem szidjatok) még mindig elképesztő módon működik – köszönhetően többek között McGregor riffjeinek, amiket dobgroove-ostól szállít általában a terembe, ugyanis maga is dobolgat szabadidejében, illetve Matty elképesztő hangi adottságainak. Hogy mi hiányzik mégis? Amit már albumok óta fájlalok: Anthony Sepe dallamgitárjai. Azok baromira! Ha még azok is meglennének, akkor tényleg elég nehezen találnék fogást a srácokon. De ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz – meg hozzátok is, ha már benéztetek –, akkor nem is keresem túl vehemensen, annál sokkal jobban szórakoztat az album.

Jam