A francia Landmvrks április 25-én adta ki negyedik stúdióalbumát The Darkest Place I've Ever Been címmel, amely ezúttal is a német Arising Empire gondozásában látott napvilágot. A banda már a megalakulása óta hordoz magában valami kis pluszt a stílus hasonló megmozdulásaival szemben, a legfrissebb etapban pedig nem ellőtték, hanem megvalósították a marketinglózungok legnagyobbikát: minden jobb, nagyobb, mélyebb, magasabb, szebb, finomabb és ocsmányabb is egyben. Nézzük, milyen ha elmerülünk egy sötét elmében!

A Landmvrks lassan de biztosan lépked felfelé a ranglétrán, bár a covid kicsit megtépázta őket is, ezért a nagyon rosszul időzített 2020-as Lost in the Waves album bár zseniális lett, valahogy mégsem hozta meg az átütő sikert számukra. Ha csak a zenekar klipjeinek YouTube megtekintéseiből indulunk ki, akkor is kijelenthető hogy méltatlanul alacsonyak azok a számok, és sajnos nem kapják még meg azt a figyelmet amit megérdemelnének. Véleményem szerint már rég a nagy headliner nevek (Architects, While She Sleeps, stb.) között lenne a helyük, de persze ez szubjektív. 

Mindenesetre a The Darkest Place I've Ever Been album egy remek folytatása lett a Landmvrks diszkográfiának, kijelenthető hogy már rég túl vagyunk azon a fázison, hogy a saját hangját keresgélné a zenekar (ezt az előző albummal már megkaptuk), azonban remekül feszegetik azokat a határokat, amiket a Lost In The Waves-szel lefektettek. Mi is a recept? Valahogy a Landmvrks kitalált magának egy olyan groove-os, az átlag metalcore zenekaroknál magasabb hangzást, ami kiemeli őket a tömegből. Bár nem túl technikásak a gitár- vagy dobtémák, valahogy a ritmika és az ütemek tördelése zseniális, a refrének hatalmasat húznak, a breakdownok pedig hatalmasat ütnek.

Meg persze kapunk egy énekest Florent Salfati személyében, aki azt csinál a hangjával amit csak akar, legyen szó mély hörgésről, magasabb screamekről, tiszta vokálokról vagy francia rap témákról, a képzettségén nem lehet fogást találni. Bár ez nem meglepő, hiszen az előző albumokon is hallhattuk a repertoárját, az idei lemezen úgy érzem, saját magát is túl akarta szárnyalni – és ez az, amit más zenekaroktól hiányolok manapság. Nem mást csinálnak, nem azon gondolkoznak, hogy milyen legyen az új lemez hangzása (mint például az idei Architects lemez), nem azért készítenek lemezt, hogy legyen még egy a sorban és tudjunk vele koncertezni továbbra is (mint például az idei Killswitch Engage lemez), hanem azon törik magukat hogyan legyenek jobbak önmaguknál, és ez abszolút sikerült is.

Az első trekket már 2024 januárjában megkaptuk a Creature személyében, ami önmagában remekül prezentálta Salfati repertoárját, ugyanis a laza francia rap-szövegeléssel induló dal hamar átcsap a védjegynek tekinthető groove-os ütemekbe, aztán persze egy hatalmas refrénné nyílik ki az egész. Egyszerűen zseniális.

Majd ezután egész évben nem kaptunk semmit, egészen decemberig kellett várni a Sulfur / Sombre 16 videoklipre, aminek vizuálja két teljesen más dalt foglalt magában. Itt pedig álljunk meg ismét egy ásónyomra, ugyanis önmagában a francia rap is megállja a helyét. Bár érdekesnek tartom a saját anyanyelven működő zenekarokat (pl.Kvelertak vagy Vildhjarta stb.), hosszú távon azért megterhelő őket hallgatni, de persze ez csak a nyelvi különbségből adódik. Azonban a Landmvrks esetében nincsenek túltolva a francia betétek, sőt mi több, remek fűszerként működik a dalokban. 

Következő adagnak az A Line In The Dust című klipet kaptuk, ami az album egyetlen közreműködését hozta el nekünk a While She Sleeps gitáros-vokalistájának, Mat Welsh-nek a személyében. Itt pedig szintén kiemelendő az a tudatosság, ahogy a közreműködő ki lett választva. Egyértelmű, hogy nem a hype miatt született ez a dal, nem egy frontembert vagy feltörekvő zenekart választottak, akiknek a nevére a hallgatók majd felkapják a fejüket. Például remek példa az idei Architects feat. House of Protection kollaboráció, a Brain Dead, és bár külön-külön kedvelem mindkét zenekart, azért nem az lett a legerősebb dal az Architects idei lemezén, de legalább mindkét fél felült egy kicsit a hypevonatra. Nos, a Landmvrks is megtehette volna, hogy a While She Sleeps frontemberét, Lawrence Taylor-t hívja feat-re és ezzel talán nagyobb hírverést keltett volna, azonban az ő elképzeléseik megvalósításához a vokalista, Mat Welsh volt a jó választás, és ez a céltudatosság ismételten egy remek dalt eredményezett. 

Ezután pedig személyes kedvencem, a Blood Red klipje érkezett közvetlenül az album megjelenése előtt. Egyszerűen tökéletes lett ez a dal, lágy dallamok, kevés rap átvezető, húzós refrén, dühös breakdown, nem áradozom tovább, hiszen nincsenek rá szavak: 10/10. 

Az album megjelenését követően pedig fejest ugorva az album címadó dalába egy picit megijedtem, ugyanis elég erősen kezdett be a lemez. Rögtön az elején olyan mélységeket kaptunk, amiről hirtelen a Swallow The Sun vagy a Harakiri for The Sky ugrott be, kicsit megijedtem, hogy attól lesz sötétebb a lemez, hogy ambient blackmetal elemeket fognak másolni a srácok, de aztán persze hamar megkaptuk a signature Landmvrks dallamokat, ami vissza is zökkentett a mederbe. Mondjuk azért vissza-visszatér a „finn mélység” – például a Requiem című dal refrénjét is megirigyelnék az ambient black nagyjai –, de azt kell mondjam, hogy nincs túl tolva ez sem. Nyilván az album címéhez hűnek kell maradni, ami pedig a The Darkest Place I've Ever Been, szóval meg kell valahogy idézni a mélységeket csak úgy mint a magasságokat, és ezt a Landmvrks kiváló összhanggal, egy csipetnyi francia eleganciával képes is megcsinálni. 

Azt kell mondjam, hogy a lemez videoklip nélküli dalai is nagyon magasra teszik a lécet, a klipes dalok meg persze egyértelműen az album megkérdőjelezhetetlen slágerei, amivel remélhetőleg a franciák tovább tudják majd emelni saját renoméjukat, hiszen mint az elején említettem, már régen nem ezen a szinten lenne a helyük. Számomra eddig az év legjobb lemeze lett a The Darkest Place I've Ever Been, csak áradozni tudok, és ajánlani mindenkinek, hogy csekkoljátok le ha eddig kimaradt volna. 

#D.