Az Architects Február 28-án adta ki tizenegyedik stúdióalbumát ami a The Sky, The Earth and All Between címet kapta, és ezúttal is az Epitaph Records gondozásában jelent meg. Az album felvezető kampányából arra lehetett következtetni, hogy a srácok hiába ironizáltak nagyon a Seeing Red-ben az Architects régi muzsikáját visszasíró rajongókon, valahogy mégis visszakanyarodnak a keményebb sound-hoz. Aztán persze kiderült, hogy nem minden az, aminek látszik, de majd mindjárt kifejtem, hogy mire is gondoltam pontosan.

Nyilvánvalóan a tavaly huszadik születésnapját ünneplő brightoni ötösfogatot rengeteg hatás érte az elmúlt évek alatt. Albumaikon egy folyamatos fejlődés, érés mutatkozott és az úgymond „old-school Architects” abszolút 2014-ben ért a csúcsra a Lost Forever // Lost Together albummal. Azonban ekkor még nem tudhattuk, hogy az ezután következő évek hangulatát a gyász mint központi téma fogja alkotni. Az alapító gitáros Tom Searle 2016-os elvesztése akkora mélyütést vitt be a zenekar többi tagjának, hogy akkor még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán folytatják-e a zenélést ebben a formában. Aztán bár felálltak és folytatták, a következő albumokon hallható volt, hogy nem igazán találják önmagukat. A 2018-as Holy Hell album dalai egyértelműen Tom előtt tisztelegnek és kérdés nélkül a gyász feldolgozásának eszközeként jött létre.

Aztán a 2021-es For Those Who Wish To Exist album – bár nagyjából maradt ugyanezen a vonalon –, nem segített rajta a túlzott szimfonikus epikusságra való törekvés. Persze nem azt mondom, hogy ezek az albumok rosszak lettek volna, hallatszik hogy próbáltak változtatni, zeneileg is sokat változott a produkció – azért elég messze vagyunk már a Hollow Crown-tól –, azonban talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy itt már kezdtünk belefáradni az évekig tartó – kicsit talán túlnyújtott – gyászba. Aztán szerencsére jött 2022-ben a Classic Symptoms of a Broken Spirit, ami bár végre szakított az előző anyagok témájával, azonban zeneisége nagyon nem talált be. Számomra kérdés nélkül az Architects diszkográfia legrosszabb albuma lett, amin azt éreztem, hogy mennének ugyan a srácok előre, de talán még nekik sem tiszta, hogy milyen irányba.

Aztán 2023 decemberében végre megérkezett a Seeing Red című trekk, ami hosszú idő után újra magával tudott rántani és kifejezetten várni kezdtem, hogy mi is fog kisülni az új albumból. Ennek a dalnak a produceri munkálataiért a dobos Dan Searle volt még feltüntetve. Azonban még egy lapáttal rátett a másodikként kiadott Curse című dal, aminek produceri munkálataiért már nem kisebb név felelt, mint a BMTH-ból kiebrudalt Jordan Fish. Azonban ekkor még mindig messze voltunk a megjelenéstől, a hypeot egy teljes évig húzták, további három single-t kaptunk a Whiplash, a Blackhole és legutoljára a Brain Dead képében – az Everything Ends merüljön a jótékony feledés homályába. Majd a Brain Dead után két nappal a teljes albumot lepörgetve elég hamar ki is pukkant az egy évig fújt buborék.

Nem tudom hova tegyem ezt a lemezt. Az Architects úgy tűnik, végre felállt és próbál újat alkotni, azonban ezen az albumon sem sikerült rátalálni az új, saját hangjukra. Az a probléma, hogy a The Sky, The Earth and All Between album sokkal inkább lett egy Jordan Fish-anyag mint egy Architects lemez. Mintha a 12 dal felét az Architects írta volna – olyan dalokkal mint a Seeing Red, a Whiplash vagy a Blackhole –, a másik feléhez pedig Jordan Fish pofozott volna ki egy-két félkész ex-Bring Me The Horizon trekket, ami már 2013-ban sem fért fel a Sempiternal-ra – konkrétan gondolok itt az Everything Ends-re vagy a Broken Mirror-ra, de akár ide vehetjük a Landmines és az Evil Eyes című trekkeket is. Aztán még ugye Jordan Fish bedobta a szintén általa alkotott House of Protection-t is egy feat-re a Brain Dead-ben.

Összességében nem lett rossz a lemez csak ez nem az Architects érdeme. Aki annak idején meg volt őrülve a Bring Me The Horizon Sempiternal-jától (mint jómagam is), az könnyedén láthat fantáziát ebben az anyagban is, csak most már végképp nem tudom, hogy merre tart az Architects. Legalább – ahogy a House of Protection-nek tudott egy viszonylag új hangzást kitalálni Fish – az Architects-nek is lehetett volna egy új, saját hangzást létrehozni. Bár a House of Protection Galore EP-jén is voltak olyan jellegzetes samplertémák, hogy ezerből is megmondod hogy ki volt a producer, de legalább ezek nem lettek túltolva. Az Architects esetében pedig azt érzem, hogy igenis túl sok Jordan Fish került a lemezre, míg az Architects védjegyeinek számító Searle-riffek és Sam Carteres tonális screamek teljesen eltűntek. Az, hogy közben megtanult mélyen is hörögni, vajmi kevés ellenpólus, hiszen olyat elég sokan tudnak, viszont amit anno képviselt Carter, azt nagyon kevesen.

A dalok mondanivalóját tekintve pedig azt érzem, hogy az előző anyagok gyásza (bár túlzottan is elcsépelt lett a végére) legalább őszinte tudott maradni, hiszen a történtek ismeretében senki nem kérdőjelezte meg, hogy miért mindig csak ez a téma. Az idei album dalainak a mondanivalója is kommerszebb lett, bár tíz album után nehéz persze újat mondani. Mindenesetre Sam Carter énektémaival abszolút elviszi a produkciót a hátán, nem megkérdőjelezhető, hogy zseniális énekes és rengeteget fejlődött az évek alatt – csak mi ez az ének-effekt sokszor???). Kiválóak a refrének, remekül meg vannak alkotva a dallamok, mindig jön egy hook, amibe lehet kapaszkodni. Sokszor már azt érzem, hogy a zenei alap mintha csak Sam-et szolgálná ki, és az eddig egyébként technikás, djent elemekkel operáló zenészek teljesítménye a háttérbe lenne szorítva az énekes javára.

Egy interjúban Sam Carter el is mondta, hogy mennyire sokat dolgozik azért, hogy a tiszta vokálokat is a lehető legjobban le tudja hozni. Megjegyezte, hogy mennyire irigyli azokat a zenekarokat, ahol a „vokálos basszeros” vagy a „második énekes” leveszi a tiszta ének terhét a frontember válláról, azonban az Architects nem ez a produkció, ő pedig saját magából akarja kihozni a legtöbbet. Ami abszolút rendben is van, és ki is hozza, szóval egyszerűen ebbe nem tudunk belekötni. Mint ahogyan összességében az albumba sem nagyon. Ha tetszett a Bring Me The Horizon 2013-as Sempiternallal lavinaként elindított hangzásvilága, ha tetszik Jordan Fish munkássága, akkor ebben a lemezben sem fogsz csalódni. Ahogy én sem csalódtam, még ha soraimból úgy is tűnt, nem volt szándékomban lehúzni az albumot, meghallgattam egy párszor és még meg is fogom, személy szerint nekem bejött. A kérdés sokkal inkább az, hogy Architects-e ez még egyáltalán?

#D.