A Dream Theater ugyanaz a kategória, mint a Metallica. Komolyan, mi a megmeredt rákért várunk világmegváltást negyven éve alkotó zenészektől? Mi értelme esetükben a releváció hiányán nyígni, ha ennek az öt, hatvan körül járó faszinak a hatására az elmúlt harmincöt-negyven évben zenészek százezrei, de talán milliói fogtak hangszert a kezükbe? Persze, lehet karba tett kézzel duzzogni, hogy „a Dzsasztisz meg az Övék jobb vót”, de sok értelme szerintem nincsen. Én a magam részéről inkább örülök annak, hogy ismét együtt hallhatom azt a kvintettet, amely az egyik örök kedvenc albumomat szállította le. Persze manapság divat elpártolni egy-egy régi nagy favorittól, de olyan embert is ismerek például, aki egész életében ugyanazt a nőt töcskölte... Mindenesetre a hozzám hasonlóan „ferdült” ízlésű DT-fanok, akik még a kétezres évek albumaiban is találtak szeretnivalót, a mostani lemezzel is nagyon jól össze tudnak majd barátkozni.

Ha hasonlítgatnom kéne, akkor azt mondanám ugyanis, hogy a Systematic Chaos és a Train of Thought jutott eszembe leggyakrabban a korábbi lemezek közül. Lényegében tehát ott veszik fel a fonalat, ahol a kétezres évek végén együtt letették, csak a Systematicon (a Black Cloudson meg aztán főleg) jóval kiemelkedőbbek voltak a dalok, a dallamok. De ez sem olyan meglepő, ha tudjuk, hogy a Parasomnia egy konceplemez, amely egyben adja magát igazán.

Megrögzött portnoyistaként nekem nyilván 71 perc hokizás volt a lemez, mert imádom a faszi játékát. Nyilván hallom én is, hogy a utóbbi húsz évben bejáratott paneleit puffogtatja, és hogy a többiek sokszor ezek figyelembe vételével írják a riffeket/átvezetéseket, de mindezt a tőlük telhető leggördülékenyebben és legfantáziadúsabban teszik, ügyesen játszva a tempókkal. Én ezen a lemezen öt olyan embert hallok, akik tizenöt külön töltött év után örülnek, hogy ismét együtt muzsikálhatnak. Hogy ennek következtében sokszor önismétlő (vagy önidéző inkább?) az album, hát istenem… Még úgy is sokkal-sokkal több ötlet (és sokkal több jobb ötlet) vonul fel a Parasomnián, mint a manginis albumokon (talán az első kettőt leszámítva), hogy Manginit amúgy technikailag sokkal jobb dobosnak tartom – meglátásom szerint mindössze annyi történt, hogy visszatért az MP2025 elnevezésű kontrollációs segédeszköz, aki egyfajta szűrőként funkcionálva az utóbbi dekádban kormányzó Petrucci-Rudess páros gyengébb ötleteit megvétózta. Az, hogy a nevezett alkatrész mindemellett a csapat egyik lelkét is jelenti (zenei és spirituális értelemben egyaránt), legalább ennyire nem elhanyagolható. És ezt kéretik szó szerint érteni: él, lüktet a lemez, Portnoy pedig a zsigerből jövő és remek pillanatban előhúzott tempóváltásaival elképesztő húzást tud adni a daloknak.

Az sem véletlen, hogy a Night Terrorral jöttek ki először, hiszen talán az album legfogósabbja, és itt még LaBrie-ra sem lehet panasz, ügyesen játszik a refrénekkel, és három teljesen különböző felfogásban tálalja a három kórust. Kicsit túlnyújtott talán a nóta, de ezen a Dreamnél nem érdemes fennakadni. LaBrie-n néha már inkább – egyre több helyről hallottam az elmúlt években olyan vélekedéseket, hogy nem ártana a dalokat élőben is lejjebb transzponálni egy-két hanggal a kedvéért, és sajnos ez a probléma még a technika fejlettségének dacára is felüti a fejét a lemezen: a magas részeknél ugyanis a derék kanadai néha valóban úgy bőg, mint egy dámszarvas, amikor nyilat lőnek a vékonyába. Persze nem akarom őt a kelleténél többet cinkelni, hiszen esetében nem érdemes azon bosszankodni, milyen kevés hangja maradt, inkább örüljünk, hogy túlélte a harminc évvel ezelőtt történteket…

A másik kérdéses pont nyilván az ősz mágus, Rudas Jordán, aki most önmagához képest eléggé visszafogta magát, és jóval kevesebb dalból csinál vurslit a bazári hangszíneivel, mint eddig, de a Dead Asleep-ben még így is komoly önuralom kell, ha arcizomrándulás nélkül akarom állni a tevékenységét… Szintén ennél a dalnál ötlött fel bennem, hogy mennyire túlkapták a lemezen a monumentális ízeket: legtöbbször fele is elég lett volna a pátosznak. Nem kell minden dalból Spirit Carries On-t csinálni. De a főtéma közepébe ékelt kétnegyedes ütemet konkrétan szétadom.

Nem szeretnék minden dalt kiemelni (nem mintha olyan sok volna), de a Bend the Clock mindenképp csúcspont, ha más miatt nem, a záró majd háromperces Petróczy-szóló okán. Erre mondják, hogy sír a gitár. De a Midnight Messiah is üt, noha nagyon szívesen megráznám azoknak a szakembereknek a kezét, akik szerint a dal refrénje thrash-es… Gondolom, ugyanők mondták ugyanezt a legutolsó Metallica-albumra is, de mivel a hasonló nagytudásúak nem érdemlik meg, hogy több szót pazaroljunk rájuk, inkább jegyezzük fel, mennyire pofásan sikerült újraértelmezni a Root of All Evil kezdőriffjét, hehe. A záró Shadow Man Incident pedig szinte egy az egyben az In The Name Of God kis- (vagy a hosszt tekintve inkább nagy)testvére, konkrétan még vissza is integetnek nekünk belőle a nevezett nóta egyes futamai.

Lehet, én mondhatom magam szerencsésnek, hogy ilyeneken már nem tudok fennakadni Dreaméknél. Lehet, hogy csak én vagyok elnézőbb velük a réginagykedvenc-státuszuk okán, vagy lehet, hogy csak simán megöregedtem, azért nem állok neki habzó szájjal ócsárolni őket. Inkább tovább örülök annak, hogy visszatért AZ IGAZI Dream Theater, és gyorsan belevetem magam megint Morpheus karjaiba…

BB