Azért érdemel külön cikket a debreceni hármas, mert egy családi fesztiválon varázsoltak akkora hangulatot, amilyet talán az elmúlt 5 évben senki. Ráadásul tették mindezt úgy, hogy nem csak a slágereket puffogtatták, hanem belementek a keményebb, döngölősebb részbe is. Totális respect!
Ugyanis a szervezők erre a napra tartogatták az igazi nagyágyúkat, ráadásul nálam a felhozatal teljesen telitalálat volt, úgyhogy viszkető tenyérrel vártam a délutánt, hogy végre meginduljon a program-lavina.
Sajnos azt kell mondanom, hogy a három napból a szervezők pont a legnagyobbnak ígérkező második napot, a fő buli-időpontot tették a legunalmasabbá. Valószínű, hogy önhibájukon kívül, de sajnos én nem tudtam azonosulni az egész napi felhozatallal.
Számomra az első nap nem tartogatott túl sok hallgatni valót, így inkább a fesztivál-hangulat hajtott, mintsem a kíváncsiság, de azért egy Ocho Macho-ra már nagyon régóta fájt a fogam. Éppen ezért volt a csalódottságom nagyobb a kelleténél...
Idén huszadik alkalommal rendezte meg Tata városa a térség legnagyobb családi fesztiválját, amelyre, már csak presztízsből és lokálpatriotizmusból is (no meg persze legfőképp hivatalból) kilátogattam. Sok csalódás fogadott.
Gondolatébresztés és vitagenerálás albumokról, koncertekről, zenekarokról vagy úgy általában a zenéről. Opcionálisan bármi másról...
