Megpróbálom nem annyira bő lére ereszteni, mint szoktam, de azért az AWS-ről nyilván lesz mit mondanom, szóval már előre elnézést kérek mindenkitől. Alapból a legutolsó utáni pillanatban dőlt el, hogy el tudok menni a lemezbemutatóra, úgyhogy a felkészültségem kicsit alultápláltabb volt a szokásosnál, de mivel magyar bandákról van szó, akiket rendszeresen hallgatok amúgy is – legalábbis majdnem mindet –, így nem éreztem magam annyira kellemetlenül. A bemelegítést az Escape My Shadows és az NFR vállalta magára – kapta a lehetőséget –, úgyhogy kíváncsian futottam neki az estének.

Mivel némi késéssel sikerült csak becsekkolni – olyan sor volt még kapunyitás után negyedórával is, hogy csuhajja –, ezért az Escape My Shadows kezdését csak távolról hallgattam, majd a harmadik dal körül sikerült csak látótávolságba jutni. Viszont szerencsére nem maradtam le semmiről, mert a srácok eléggé standard modern metal muzsikát nyomnak, tehát a negyedik dal pont ugyanolyan volt, mint az első – és sokban nem különbözött az utolsótól sem. A záró tételnek ugye annyi volt az előnye – ez az Emlékezni rád –, hogy ha jól emlékszem, akkor megjárták vele A Dal-t (amit egyébként a mai napig nem értem, hogy minek rendezünk meg, ha nem megyünk az Eurovízióra, ennyi erővel a srácoknak is adhatnák a műsor készítésére elszórt tízmilliókat…) és már párszor belefutottam. Plusz, ha emlékeim nem csalnak, akkor valamikor sasoltuk a Széttép X Betemet nótát, amely egészen kellemes volt már akkor is. És ez a kellemes érzés megmaradt bennem végig a srácok koncertje alatt, úgyhogy már csak két dolgot tennék hozzá. Az egyik az az, hogy tessék mozogni, mert az, hogy Dominik bejárja a színpadot hatszor, majd a negyedik dalnál emiatt már kifogy a szuflából, az eléggé sajnálatos, pedig a hangja igencsak rendben van. A többiek kicsit háttérbe voltak szorulva, esetleg meg voltak szeppenve, nem tudom, de tessék többet mozogni, szükség van rá egy ekkora helyen. A másik a változatosság: azzal még eléggé sokat kellene foglalkozni, mert így a dalok eléggé 1.0-ásak, ami azt eredményezi, hogy a hatodiknál már nézi az óráját az ember, hogy ugyan mikor jön a kövi banda, mert ezt már hallottam. A hangszeres szekció amúgy egyben volt frankón, kár, hogy a gitárokból sok nem hallatszott, de ez nem a banda hibája, az AWS hangosításnál kijött, hogy hogyan kellene a mélyre droppolt gitárokat érthetően keverni, ez majd talán jön idővel. Zolit (remélem, jól néztem utána) a doboknál viszont mindenképpen egy plusz dicséret illeti, mert nagyon korrekten hozta a szettet és látszólag baromi lazán is. Egy jótanács még a végére: hiába hasonlít Dominik a Dany-re a From Ashes to New-ból, náluk tudtok ti sokkal változatosabbak is lenni!

Másodikként jött az NFR, akikről azért nem tartom ildomosnak sokat írnom, mert mindenki tudja a vonzódásomat a bandához, ők a hángérien ADTR, ami amúgy az egyik kedvenc közös bandánk Lecivel, szóval aránytalan lenne, ha itt ömlengenék oldalakon keresztül. Nem volt túl hosszú a szett, Tomi gitárja sokat szarakodott is, de sikerült azért kezelni a problémát talán másfél dal alatt, úgyhogy a technika ördöge mindig betalálja a srácokat. A két Zoli remekelt, Szebi vokáljait szívesen hallgattam volna, csak hát nagyon alul voltak keverve, Leci meg hozta a szokásosat: egy nagy családdá „kovácsolta” (Kovács, érted, mert a Zoli… áhh, mindegy) a bandát és a közönséget, a Félek attól-nál még le is szállt közénk és bizonyította, hogy jól megtanulta a leckét Kovács apánktól (itt most a Fish!-es apánkra gondolunk) és remekül ért a fiatalok és a közönség nyelvén. Nyilván van változatosabb zene a hazai palettán és nyilván van profibb produkció is, de mivel ennyire szeretem a srácokat, nálam simán örömünnep kategória minden NFR-koncert (az a 2-3, amire évente el tudom verekedni magam), úgyhogy baromira örülök, hogy őket választották az AWS-ék. Tali a kövin!

Na és akkor az AWS… Nem titkolom és soha nem is titkoltam, hogy Örsöt egy kivételes tehetségű szövegírónak és énekesnek tartottam, akinek olyan jelenléte volt a színpadon – meg igazából bárhol –, hogy ha ő ott volt, akkor nagyjából minden és mindenki más elhomályosult mellette. Éppen ezért nem is voltam még AWS buli azóta, hogy… tudjuk mióta. Viszont nyilván az új dalokat és a lemezt már hallgattam/hallgattuk (jön is kibeszélő napokon belül) és volt idő asszimilálódni Tomi hangjához, amit egyébként pont ugyanannyira tartok kiemelkedőnek és különlegesnek, csak teljesen máshogy. A Tomié egy sokkal finomabb, kellemesebb, képzettebb hang, mint Örsé volt, viszont pont emiatt nincs benne az az ösztönös, jó értelemben vett bárdolatlan erő, amitől ő egyedi és utánozhatatlan volt. És szerencsére, sőt, kiírom naggyal, SZERENCSÉRE a zenekar ezt nagyon is jól tudja és nem is próbáltak önmaguk kópiái lenni, hanem elindultak egy egészen más úton. Ezen az úton pedig így elsőre, nagyon jó választás a Tomi, hiszen az érzelmeket – és ezen talán én vagyok az egyik legjobban meglepődve – ugyanolyan jól tudja átadni, mint elődje. Teljesen máshogy, sokkal intimebben, sokkal kevésbé harsányan, de ugyanannyira intenzíven és ha valakinek erre vannak radarjai (a közönségen úgy tűnt, hogy erre voltunk ott vagy tízezren), akkor rá tudunk rezonálni és el lehet érni ugyanazt a hatásfokot, mint az arcba ordítós, haverkodós megszólalásokkal. Én pedig, lévén az egyik kedvenc előadóm, énekesem, dalszerzőm, színpadi figurám Tyler Joseph a Twenty One Pilots-ból, maximálisan rá tudtam rezonálni Tomi visszafogott mondataira és mozdulataira, amelyek néha sokkal többet árultak el egy-egy hatalmas, teátrális mozdulatsornál vagy gesztusnál. Ha megnéztétek a csillogó, fátyolos szemét, amikor az Otthon-ról beszélt például, akkor értitek, hogy mire gondolok.

Technikailag nem kérdés, hogy a banda topligás Magyarországon, de szerintem ezzel a megszólalással és vizuállal bárhol a világon azok lennének. A Doom-os szetting, az AI-generált cuccok, a fejezetekre osztott koncert, a dalokhoz igazított színek és vetítések mind-mind arról tanúskodtak, hogy Brukiék ebbe annyi, de annyi energiát pakoltak, amennyit nagyon kevesen képesek beletenni idehaza. Ez a befektetett munka pedig meg is hálálja majd magát, hiszen már most is olyan helyen vannak a srácok a hazai színtéren – zászlóvivőként még mindig a modern metal egén –, ahová nem fog egyhamar senki más felérni, hiába is szeretnének. És ennek lenyomata a legújabb lemez is, amelyről szerencsére majdnem az összes dal előkerült, csak pont a Kilépő nem, ami miatt azért egy kósza könnycseppet hullajtottam hazafelé jövet. Viszont minden más meg annyira megdörrent (már amennyire ugye a Park korlátozása engedi megdörrenni a bandákat), hogy szavam nem lehetett. Nálam még mindig az Otthon és a Csend/Élet kettőse a csapat csúcsteljesítménye a lemezről, amelyhez a Kilépő csatlakozik fel harmadikként, ezért is sajnáltam nagyon a hiányát. Plusz baromira tudom kajálni azt, amikor egy lemezbemutató nem arról szól, hogy a két-három klipes nóta előkerül az új korongról, aztán jöhetnek a régi slágerek, hanem rendesen elő van véve szinte minden újdonság. Kovácsovics Máté, a Mudfield frontembere mondta remekül a RicsCastben: „letoljuk az egészet faltól-falig”. Így is kell!

A régi daloknál meg nyilván akkora örömünnep volt, hogy szinte nem is hallottam Tomi hangját, mert akkora népünnepély zajlott a tömegben, de amennyire ki tudtam venni – és ismerem a kvalitásait –, nem volt gond. Az pedig, hogy végig bírta az egészet és a Temetetlen halottat és a Fuss-t bevállalta az külön kalapemelés, de pont ezeknél a daloknál jön ki igazán az, hogy miben volt Örs mindenkinél különlegesebb. Azoknál a rekedtes, tonális scream-ekbe hajló, ösztönös, zsigeri mocskolódásoknál, amiket semmilyen énektanár nem tud megtanítani. Soha. Az vagy van, vagy nincs. Viszont, amikor meg előjött a Madách-os Lelket vennék, akkor meg egyértelműen állt a szőr a testemen mindenhol és könnyekkel küszködtem. Csak azt az egyet magyarázza már el valaki, hogy miért kellett ennél a dalnál leguggolni? Annyira kényelmetlen 3 percen keresztül guggolni, ülni a mögötted lévő ölében, miközben kapaszkodsz az előtted lévő vállában, hogy valahogy kiegyensúlyozd öreg testedet, aztán utána fél dal kell mire visszajön a vérkeringés az elmacskásodott lábaidba. Ezt az egyet baromira nem értettem. Karoljuk át egymást, bőgjünk egymás vállán, integessünk vakukkal az ég felé, énekeljünk torkunk szakadtából, de ennek nem látom az értelmét. Ha meg nem guggolsz le, akkor kinéznek.

Akik még megérdemelnek pár kreditet, azok a beugró muzsikusok és énekesek, akik részvételükkel egytől egyig színesítették a palettát és emelték az est fényét. Ugye Roni eltörte a lábát a koncert előtt, úgyhogy Szirota Márió és Süli Tomi ugrott be és fele-fele arányban, szinte hibátlanul le is hozták az estét. Olyan köszönetet érdemelnek a srácoktól, hogy csak na, hiszen emberfeletti teljesítményt nyújtottak mindketten – de mivel tisztában vagyunk a képességeikkel, nem lepődtünk meg ezen egy percet sem. De azért azt kiemelném, hogy nem csak nehéznek tűnik a Temetetlen halott eleje, bebizonyosodott, hogy még egy képzett dobosnak is beletörhet itt-ott a lába. Aztán beugrott még szaxizni egyet Bartók Máté a Wellhelloból, óriásit adva ezzel a shownak, én imádtam minden pillanatát. Szivák Zsolti jött énekelni az Engedd el-be, teljesen egyértelműen, Dominik Escape-ből pedig beugrott a Hajnali járattal, amit annyira mondjuk nem tartottam indokoltnak, mert nem a szokásos Budapestet hozták le vendéggel, de ennek is biztos volt valami oka. Összességében nagyon rendben volt egyébként az egész este, az első dalnál voltak bizonytalanságok mind énekben, mind gitárokon, de a másodikra ez mind helyre lett kalapálva és onnantól szinte hibátlan volt a maradék huszonpár dal.

No de, elég a boomerkedésből, a lényeg igazából még mindig az, hogy az AWS egy olyan entitássá nőtte ki magát a haza underground és mainstream határvonalán, ami már egyre kevésbé underground, de ez így van jól. Ha valakik ennyit beletesznek, ilyen érzékük és tehetségük van hozzá és képesek túlélni egy ekkora törést, akkor az a minimum, hogy megérdemeljenek mindent és még annál talán egy kicsivel többet is, mint amit idehaza ezzel el lehet érni. Dáci azt mondta, hogy az AWS a Z generáció Tankcsapdája és igazából vakartam egy ideig a fejem, hogy egyetértek-e a kijelentéssel vagy inkább Azahriah-t mondanám a Z generáció Tankcsapdájának, mert ő az, aki stílustól és életkortól függetlenül szólítja meg az embereket, az AWS még mindig inkább a fiatalabbakhoz szól. Viszont, ha csak a Z generációra vetítjük a kérdést, akkor egyet tudok érteni. Egyetlen kérés a srácokhoz, ha ez valóban így van: csak az Agyarországig tessék követni a kikövezett utat, utána már nem muszáj…

Jam