Ez is eljött, átestem a tűzkeresztségen az új Barba Negraban és ehhez egy olyan csomagot sikerült választani, mint a While She Sleeps és a Beartooth kettőse, akiket hazai oldalról a Satelles szupportált. Nagyon szívesen mondanám, hogy az előzetes félelmek és beszámolók alaptalanok voltak a hellyel kapcsolatban, de mivel nem szoktunk hazudni nektek, ezért nem most kezdeném el…

Indítsuk ott, hogy a parkolás bravúros mondjuk egy Budapest Parkhoz vagy egy Arénához képest, ugyanis itt van parkoló. Ez minimum egy fokkal, de inkább többel jobb, mint ahol nincsen. A beléptetés villámgyorsan ment – most, hogy leszoktam arról, hogy kapunyitás előtt odaérjek bárhova is kiállni a sort és tülekedni, sokkal nyugodtabb az életem. Odabent pedig megláttam a rémet, amit Red Stage néven emlegetnek idehaza és két kérdés fordult meg a fejemben:

1 – nem úgy volt, hogy ennek nyithatóak lesznek az oldalai a nagy melegben?

2 – ha de, akkor miért voltak csukva?

+1 – ha már csukva voltak, miért nem ment egyáltalán bárminemű szellőztetés?

No mármost, erre ott senki illetékestől nem tudtam válaszokat kapni, úgyhogy, ha bárkinek vannak, akkor álljon elő a farbával plíz (Farba Negra, ugyebár…), mert igencsak kíváncsi lennék rájuk. No, sebaj, fehér pólóban voltam, legalább nem látszott, hogy mennyire vizes volt már kezdés előtt, amikor patakokban ömlött rólam a víz már attól is, hogy beszélgettem a világosítóval…

No de, menjünk rá a zenekarokra, mert azt el kell ismerni, hogy percre pontosan be volt tartva a menetrend és én sem rabolnám az időtöket a felesleges hülyeségeimmel. Szóval a Satelles kezdett, akiket akárhányszor látok élőben, mindig eszembe jut, hogy mennyire király kis banda és akkor hazafelé lepörgetem az életművüket (megtörtént), mert annyi energiát képesek adni, mint nagyon kevés zenekar idehaza (működött, köszi!). Viszont szerencséjük nemigen volt a srácoknak (most sem), mert hiába kezdtek be irgalmatlan lendülettel és ezt tartották is a szűk félórás szett végéig, a hangosítás csak nem akart megjönni. Alja egyáltalán nem volt a cuccnak, a két gitár csak egy egybemosott kása hangképet adott kifelé, de a dobot legalább frankón lehetett hallani. Meg persze Balázst is, aki töretlen lendülettel mozogta be a hatalmas játékteret, csak nagy kár, hogy a társak nagyon magára hagyták őt ebben a ténykedésében. Peti cimborám meg is jegyezte mellettem, hogy „mekkora már, hogy a dobos mozogja a legtöbbet az énekes után??” Ehhez a zenéhez minimum négyszer ennyi mozgás dukálna a húros szekció részéről, hiszen nem kell letappingelni a csillagokat az égről, nem kell sweep pickingelni minden harmadik másodpercben, itt kérem alássan, be kell mozogni a színpadot. Ettől függetlenül az energia érezhető volt, a dalok jók, a banda király, csak jobban el kell adni az egészet egyszerűen. (Meg persze egy jobb hangosítás sem ártott volna). Amikor meg Balázs rákezdett, hogy egész karrierjük során a kirekesztés ellen küzdöttek, milyen furcsa, hogy ezen a színpadon azért meg szoktak fordulni kirekesztő zenekarok… no, itt konkrétan visszaköptem az üdítőmet és éreztem, hogy megfagy egy pillanatra a levegő a sátorban. Már ezért az egy mondatért megérte az egész este, ilyen bátor zenekarokra simán szükség van – még ha többet nem is hívják őket a Barbaba…

Másodikként a Caleb Shomo (meztelen felső teste) által vezetett Basstooth Beartooth zendítette meg a sátrat, ami rohamosan telt meg emberrel, és ezzel a lendülettel ürült is ki levegőből. A Satelles-re még csak mérsékelt volt az érdeklődés, viszont Shomoékat már tömött tánctér várta és amint megkondították a Devastation első taktusait, meg is indult az ereszdelahajam. A hangosítás nagyon jó volt dob, basszus és énekfronton, a gitárok meg egyszerűen mintha nem is léteztek volna, úgyhogy ezen egy idő után túlléptem és megpróbáltam minden másra koncentrálni. Például arra, hogy mióta Shomo kib*szta magát és lefogyott, azóta olyan, mint a farkasfiú az Alkonyatban: folyamatosan félmezkóban nyomja. Nincs ezzel baj, ugyanis a második észrevétel a főhőssel kapcsolatban, hogy iszonyatosan sokat fejlődött éneklésben a korai idők óta, ugyanis a 70 perc körüli bulit úgy hozta le végig zseniálisan, hogy csak az utolsó harmadra fáradt meg kissé a hangja, előtte végig szinte hibátlanul hozta mind a hörgést, mind a tisztákat. Ami már csak azért is rekordnak számít, mert amennyit ez az ember mozog és ugrál és pörög-forog a színpadon, egy kevésbé képzett énekes a második dalnál dőlne ki és kiáltana oxigénsátorért. Ez a srác meg a 13-14. dalnál is pont ugyanakkora lendülettel buzdított minket ugrálásra és jött velünk az égbe az elejétől a végéig. Az utolsó észrevétel a pacsirtával és a kicsit már a bandával kapcsolatban szintén Peti barátom érdeme, aki nemes egyszerűséggel úgy summázta a setlistet, hogyaszongya: „zseni volt, csak a puncis új dalokat a f*sznak érőltetik? Hát megtörik a lendületet!”. És be kell vallanom, van ebben valami, amitől meg kicsit elkezdtem félni az ősszel érkező új lemeztől. Amekkora visszakanyarodás volt a gyökerekhez a Below két évvel ezelőtt, ez most legalább annyira más akar lenni és nem biztos, hogy bejön majd. De legalább Shomo elfogadta önmagát és már nem depressziós és dühös, hanem boldog és elégedett. Végül is, ennek is örülni kéne, úgyhogy nem is bántanám. A dobos néha bevitte az erdőbe a többieket, de a rutin meg az évek kihozták őket, mindenki lehozta a kötelezőt, de tudjuk nagyon jól, hogy ez Shomo bandája, úgyhogy így volt ez jó, ahogy volt. A The Last Riffnél pedig simán megőrülés volt (már az is, hogy ezt előrántották a kalapból), hogy Caleb kijött a hangospulthoz és ott kamugitározott a végén.

Majd tűpontosan megindította az örömünnepet a While He Speaks While She Sleeps is, amire megmondom őszintén, már nem tekintettem egyáltalán „szakmai” szemmel, mert tudtam, hogy úgyis zseni lesz, úgyhogy beindult a bulivagon. Kézigránátként dobálták a srácok az elmúlt két lemez legnagyobb slágereit, mindenki őrjöngött és ujjongott, torka szakadtából énekelt és tüdeje szakadtáig bulizott. Itt már lehetett hallani a gitárokat (beb*szott volna, ha pont Sean játékát titkolják el előlünk…), cserébe Loz hangja tűnt el úgy az ötödik dalnál és onnantól kb. semmit nem lehetett érteni belőle. De szerencsére nem is kellett, mert mindenki tudta és üvöltötte kívülről a hatalmasabbnál hatalmasabb refréneket és itt meg kell követnem magam. Az Architects 2021-es lemezénél azt találtam mondani, hogy nem lehet valaki egyórán keresztül epikus, mert abba belefárad a hallgató. Ide szúrnék be egy kivételt, ami maga a WSS. Ha ezek a srácok játszanak uszkve hetven percen keresztül és epikusak akarnak lenni, akkor azok lesznek. Nyilván más ez, hogy fejből ismert és imádott dalokkal ezt valaki meg tudja csinálni, mint mondjuk egy új lemezzel, de meg tudja, szóval a hipotézisem hibás volt. Szerencsére a WSS viszont hibátlanul zárta az estét olyan energiákat szabadított el (főleg mikor Caleb visszajött Oli helyére a Silent Speaks-nél), amiket legutóbb a BMTH Arénás buliján láttam, előtte meg nem is emlékszem, hogy mikor. Úgyhogy summázva az egészet csak annyit mondanék, hogy ennek az estének minden egyes perce megérte (még a parkolóból kifelé tartó araszolás is), viszont valamit kezdjenek már a Barbaval, mert sajnos így kénytelen vagyok hitelt adni a szóbeszédnek és az előzetes kritikáknak: itt valami nagyon nem kerek. És ha ugyanígy lesz hangosítva a Lorna Shore is…

Jam