Esősnek ígérkező, de végül mégis napsütötte délutánon érkezett meg hozzánk az Architects, akik négy év után végre ismét felmásztak a Budapest Park színpadára és megmutatták, hogy milyen az, amikor a gyászt otthon hagyva, mindenféle tehertől mentesen adnak nekünk koncertet. De mielőtt rákanyarodnánk a fő attrakcióra, lássuk, mit tartogatott nekünk ez a csupa brit csomag!

Kezdjük azzal, hogy sok év után először sikerült odaérnem kapunyitás előtt a Parkba, amit egyszer s mindenkorra el is felejtenék a jövőben, mert meg kell állapítanom, hogy kinőttem már ebből a tülekedésből. Nem akarok az első sorba rohanni, nem akarom, hogy rajtam keresztül rohanjanak mások és a biztiőrök is sokkal kedvesebbek és lazábbak, ha nem négyezer ember között sompolygok befelé, hanem jó húsz perccel később, egymagam baktatok át a fémdetektor alatt. Tudom, boomer vagyok, öreg vagyok, de evvan. Ráadásul a 18:00-ra kiírt Heriot is csak bő tíz perces csuszival indítottam meg a maga kis félórás szettjét, úgyhogy bőven lett volna időm még otthon befejezni a megkezdett 24 epizódomat – most meg a fene tudja, mikor jut rá megint idő… No de: a Heriot meg is indította a maga kis káoszcore-ját és meg kellett emlékeznem a négy évvel ezelőtti Parkos Architects buliról önmagamban, ahol szintén egy káoszcore banda, a Rolo Tomassi volt az egyik felvezető zenésbrigád. Csak amíg a Rolo Tomassi a maga zsenialitásával akkor beszippantott és azóta sem igazán ereszt – főleg a legutóbbi, elementárisan király lemez után -, addig a Heriot konkrétan meg sem tudott szólítani. Mondjuk ebben nem segített az sem, hogy a hangosítás csak fokozta a káosz érzetét. Ehhez hozzátett, hogy a két gitár drop zseszre hangolt dörmögéséből semmit nem lehetett kivenni (a másik két bandánál erre nem volt panasz); hogy az énekek nagyon halkra voltak keverve; hogy a lábdobból csak a jobbláb hallatszott, amikor bejött a bal is, a duplázás már elveszett, illetve pluszban egy statikus effekt is folyton ment a háttérben, aminek funkciója ugyan nem sok volt, de legalább azt éreztem, mintha anyám porszívózna végig a másik szobában. Ilyen hendikeppel meg amúgy sem lehet nyerni, szóval hiába mondta később Sam, hogy ő nagyon bírja a srácok zenéjét és baromi ügyesek, ebből mi sajnos vajmi keveset tapasztalhattunk meg. Az energiájukra nem lehetett egyébként panasz, technikailag jól is játszottak, de Jake dörmögése nem nekem szól, Debbie blackes screamjei sem annyira, a tisztája már annál inkább, de abból meg alig adott nekünk néhány sornyit. Talán majd egyszer egy jobb szettel és jobb hangosítással meg tudnak szólítani, egyelőre ez elmaradt.

Másodikként az a Sleep Token lépett a deszkákra, akikre én sokkal kíváncsibb voltam, mint a főbandára, lévén meg akarom végre érteni, hogy mi ez a hatalmas hajcihő a banda körül és miért pisil mindenki egyből a bugyijába, ha szóba kerül a nevük. A misztikumot értem, a körítést értem, a profizmust láttam és értem is. Kezdjük akkor ezzel: kifogástalan volt a produkció, Vessel éneklése lemezminőség, a hangszeres játék elsőrangú, a vokalisták – bár keveset szerepeltek és halkan – is hozzátették a magukét, a hangzás pedig dimenziókat javult az első bandához képest (tényleg minden előzenekarnak sz*rul kell szólnia??? ne már…). De akkor mégis mi volt a gondom? Hát a változatosság teljes hiánya. Minden egyes dal az egyszál effektre/zongorára való éneklésből indul, majd jó öt perccel később egy hatalmas, epikus, djentes zúzdalékban éri el zenitjét, aztán vége és kezdődik az egész kör elölről. Baromi jók a dalok egyébként, csak hosszúak. Baromi jókat muzsikálnak a zenészek, csak nehéz egymástól megkülönböztetni a dalokat. Baromi jókat énekel Vessel, csak iszonyatosan hiányzik a változatosság mind dalstruktúrában, mind tempóban, mind hangszerelésben, mind mindenben. Értem én a nézői reakciókból – nem tudom, mikor láttam ennyi embert nem főbandára összeverődni ezelőtt -, és a lányok sikolyából, hogy ez most valami nagy dolog nekik, de én őszintén nem éltem meg, amit ők. Illetve még egy apróbb szösszenet: az, hogy Vessel semmit nem kommunikál a nézőkkel és úgy mozog, mintha szellem lenne vagy éppen megszállta volna valami, azt tök értem, mert a show és a misztikum része. Ellenben mikor a djentes részeknél úgy vergődik, mintha Kis Grofóra mulatna a nagyatádi falunapon, délután kettőkor, három jégersör után, na az igencsak kizökkenti a nézőt a misztikumból és a rajongásból. Ezt nem magamtól tudom, hanem mögöttem állt talán az egyik legnagyobb rajongólány, aki Vessel minden sóhajánál új lukat üvöltött a dobhártyámra, de amikor elkezdett vergődni a frontember, ott még ő is kacagni kezdett és egészen felvonta a szemöldökét, hogy most akkor „vaddöfok?” (szigorúan kelet-londoni akcentussal). Szóval továbbra is baromi profi ez a Sleep Token, mint ahogy megénekeltük már a kibeszélőben is, csak egész egyszerűen nem látom benne azt, amit nagyon sokan mondanak: hogy ők lennének a metal jövője és megmentője. Szerintem ahhoz ennél jóval több kellene.

Végül befutott a Sam Carter vezette Architects és itt legalább tudtam, hogy jó lóra tettem és azt fogom kapni, amit várok: szűk másfél órányi kikapcsolódást, slágerparádét, profizmust, zsenialitást. Nyilván nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy az előző honi buli óta megjelent két – igencsak megkérdőjelezhető – új lemeze is a bandának, ez pedig predesztinálta a szettet, miszerint valószínűleg ezek dalaiból fog nagyrészt táplálkozni. Sajnos igazam is lett, ugyanis a 18 dalos koncertből mindössze négy dalt kaptunk a Holy Hell-ről és egyet az All Our Gods…-ról, a többi mind az utolsó két lemezről került prezentálásra. Amúgy nem volt ezzel gond, hiszen ezeket kell nyomni, meg amúgy is, ha már van egy dedikált szintis, akkor dolgoztassák meg a pénzéért, de azért régisulis arcként nagyon hiányoltam pár régi favoritot, csak úgy az íze kedvéért. Ezek ugyan nem jöttek, viszont meg kellett állapítanom, hogy az új dalok sokkal (és itt most nem elég az, hogy sokkal, hanem SOKKAL) jobban működnek élőben, mint albumon – pont, mint az utolsó két Papa Roach lemez. Akár a For Those…, akár a The Classic Symptoms… tételeiről beszélünk (amúgy kötelező a kilométeres lemezcím, de most tényleg??? Nem volt elég a ’00-es évek közepén az emo bandáktól???), mindegyik úgy dörrent meg, hogy majdnem meg is szerettem őket egyből. Jó, nyilván egy Dead Butterflies, egy Black Lungs, egy záró Animals, egy when we were young nálam is sokat pörög, de a többit is simán tudtam így szeretni. Talán, ha többet jönnének és így prezentálnák a friss cuccokat mindig, ekkora energiával, akkor jobban be tudnám fogadni ezt a béemtéhásodást meg rammsteinesedést. Josh pótlása egyébként működik, Martyn hozza, amit kell, se több, se kevesebb. Viszont Ryan a szintik mögött remekül támogatja vokálisan Samet, úgyhogy vele igencsak jól bevásároltak a britek (amikor beszáll harmadiknak gitározni, azt el tudtam engedni, annak sok létjogosultsága nincs). És akkor Sam: ez az ember azt csinál a hangjával, amit akar, amikor akar, ahol akar és ameddig csak akar. Ritkán van az, hogy padlóztatom az államat egy-egy énekes világbajnok teljesítményén, de Samnél újra és újra előjön az, hogy mennyire sokszínű, változatos és zseniális hangi adottságokkal rendelkezik. Ráadásul most, hogy már nem „kötelező” a gyászolás a színpadon, sokkal több poén is belefért, sokkal több önfeledt momentum és közvetlen kapcsolattartás a közönséggel, ami a Holy Hell idején még „nem fért bele” (gondoljunk csak a kis gyerekdalra Vessel kilétéről). Úgyhogy egy szó, mint száz: ha az első két bandát nem is éltem annyira, mint kellett volna, az építészek bebizonyították, hogy bárhonnan vissza tudják hozni a szitut és a javukra billenteni a mérleget. Kedves Fradi: tessék tanulni!

Jam