Popkulturálisan ez az őszi és téli időszak jobb nem is lehetne. Olyan sorozatokkal árasztanak el minket, mint a zseniális Pingvin, a könyvhöz eddig legméltóbbnak tűnő Dűne – Prófécia, vagy a top-ok topja az Arcane 2. évada, olyan filmekkel mint a Fekete Pont, A Szer, a Mi vagyunk Azahriah vagy a hamarosan érkező A Brutalista, és zenékből és koncertekből is el voltunk kényeztetve olyan albumokkal mint a Konyha Elveszíteni hoztam című korongja, a Linkin Park From Zero-ja, és igen koncertekből is kaptunk egy Nick Cave & the Bad Seed-et egy Sum 41 búcsúturnét és mai témánkat, a Kaleo Payback tour címre hallgató körútjának budapesti állomását.

Fotó: Live Nation Magyarország

Az idén tíz éves Kaleo egy izlandi zenekar, ami amerikai rock’n’roll-t játszik 95 százalékban angolul és ismét bizonyította itthon, hogy ez a zeni műfajként csúfolt életérzés nem halott, csak idén ezt nem a Barba Negrában, hanem az MVM Dome színpadán tette.

Először kezdeném a megjelenéssel, hiszen az ember azért fizet, mert LÁTNI szeretné a bandát. A látnivaló itt sem (akárcsak a Sum 41-nál) nem a kivetítőn keresendő, mert az nincs, helyette kipakoltak rengeteg erősítőt és gitárt, egy igazi régivágású színpadot felfestve. A zenekar megjelenése és öltözködése is olyan volt, mintha éppen csak kiszálltak volna az időgépből. És egy rock zenekarnak így kell kinéznie, a látvány fókuszának a gitárjátékon, dobjátékon, billentyű és szájharmonikajátékon kell lennie – amire vissza fogok térni –, de egyelőre azt tudom mondani, hogy megjelenésben a ’70-es években éreztem magam. Nem vicc, a már említett szájharmonika is, mint minden hangszer, kábelkapcsolatos volt.

A hangzás viszont már nem volt ilyen időutazás-hangulatú. Ez elsőre rossznak hangozhat, de egyáltalán nem ez a helyzet, mert szerintem ilyen tökéletes hangosítást az életemben soha nem hallottam még. Minden hangszert tökéletesen ki lehetett hallani annyira, hogyha be lett volna kötve a szemem akkor is megállapítottam volna, hogy melyik gitár milyen típusú és márkájú, ráadásul előfordult, hogy három gitár szólt a színpadon a basszusgitár mellett, mivel a szájharmonikás és billentyűs Þorleifur Gaukur Davíðsson is néhány dalnál gitárt ragadott. Külön tetszett, hogy minden zenész több gitárt hozott és mindent hangszert, amit hoztak, legalább egy szám erejéig használták is.

Az előadásmód sose könnyű kérdés, a setlist sok számot tartalmazott és nagyon szép íve volt, tökéletesen váltogatták egymást a pörgős rock’n’roll dalok és a mélyebb balladák. Az est csúcspontja meglepő módon a Way Down We Go előtt jóval, a zenekar anyanyelvén íródott dalánál a Vor Í Vaglaskógi-nál jött el, de nem azért, mert a zenekar ezt akarta. Ez a zenekar nem akart semmi mást, csak eljátszani a számaikat legjobb tudásuk szerint. Eleinte kicsit még cserbenhagyva éreztem magam, aztán rájöttem, hogy tévedek, ez is az időutazás része, hiszen régen se a Zeppelin, se aUriah Heep nem beszélt nagyon a közönségéhez, beszélt helyettük a zene. És beszélt is, szóval megérte elmenni, viszont nem szabad Nick Cave szintű közönségkommunikációt elvárni a srácoktól.

Fotó: Live Nation Magyarország

Végsősoron a Kaleo egy kiváló, de kicsit rövid, showmankedés és sallangmentes, kiváló hangzású és felépítésű koncertet adott az MVM Dome-ban az első magyarországi stadionkoncertjén, én várom vissza őket és legközelebb is biztosan megy az ottali.

LORD Jakab