Be kell vallanom, hogy nem mondanám magamat nagy poprock/punkrock rajongónak, ezért mikor először láttam talán nyáron még a kiírást, hogy a Sum 41 koncertezni fog itthon, annyira nem is mozgatott meg. Aztán csak-csak elkapott a nosztalgia vonat, belegondoltam, hogy a 2019-ben kiadott Order in Decline album is mennyire tetszett, illetve még rájött az a tény is, hogy ez bizony a búcsúturné lesz, amely érinti Budapestet is. Az idén kiadott duplaalbumot meghallgatva konstatáltam magamban a tényt, hogy ugyan olyan stabilan hozza a stílus által elvárt dolgokat és élményeket, mint a 2002-ben berobbant Does This Look Infected?.

Az együttes mindig is remekül tudott egyensúlyozni a stílus által vetett korlátok közt, viszont ezeket a korlátokat olyan szépen érintik mindkét oldalról, hogy a festék egész biztosan nem maradt rajtuk ezalatt a majdnem 30 év alatt. Szóval jeggyel a zsebemben vártam a nagy napot, a november 12-ét és bíztam abban, hogy idén végre látok és hallok egy jó nemzetközi show-t. A helyszínt a Papp László Sportaréna szolgáltatta, ami nekik nem volt ismeretlen, hiszen már 2022-ben játszottak itt a Simple Plan társaságában.

Az előzenekar a Neck Deep néven futó, stílusban szerintem teljesen megegyező banda volt. Előzetes ráhallgatás után sajnos engem nem sikerült megfogniuk, így csak az utolsó pár számukat sikerült elkapnom. Ahogy körbetekintettem, a közönség nagyrésze még a merch-pultoknál kígyózott, ruhatárban állt sorba, vagy éppen valami frissítőért kígyózott. Korosztályt tekintve nagyon kíváncsi voltam az eloszlásra, hiszen a banda gyakorlatilag mindenkit képes felölelni 20-50-éves korig.

Az első pozitívum már a tűpontos 20:45-ös kezdéssel megérkezett, amit csak úgy tudok jellemezni, hogy ott voltak, elkezdték, belevágtak, meghúzták. Szinte szünet nélkül lement az első pár szám, mire feltudott eszmélni az ember, hogy őket bizony tényleg most látja utoljára. Színpadkép terén, semmi extra nem volt, persze volt konfetti, csillagszóró, fényeffektek, stb., de semmi kiemelkedő. Itt ez most nem arról szólt, hanem egy méltó búcsúkoncertről, amelyről csak elvonta volna a figyelmet a sok csili-vili showelem. Egy dolgot hiányoltam csupán, az oldalsó kivetítőket – mélynövésű lelkitársaim ezt a részét biztosan megértik a dolognak.

Ahogy fentebb említettem, az egyensúly az most is jelen volt, a setlist olyan precízen volt összetéve, hogy minden korszakukból húztak elő valami frappáns-markáns nótát, legyen szó egy Hell Songról, vagy egy újabb vonalas Landmines-ról. A kettő között eltelt 20+ év és ugyanolyan pirospoharas, amerikai házibulis, beerpongos, Vans cipellős feelinget hozott az emberek lelkébe, ahogy ezt más banda nem tudja megtenni. Deryck nagyon jól érezte a közönséget, volt együtt éneklés, megmozgatás, és mindeközben kiemelte, hogy a biztonság az első, mindenki figyeljen a másikra és a körülötte állókra, ami nekem szintén egy pluszpont volt tőlük. A koncertet magát olyan érdekes betétekkel sikerült feldobniuk, amire még azok is felkapták a fejüket, akiket csak a haverjuk, vagy a párjuk rángatott el, többek között a Slayer Raining Blood, vagy a Metallica Master Of Puppets bizonyos részletei.

A frontember mesélt pár rövidebb, de érdekes történetet is, pl. arról, hogy pár hete kapott vissza egy számára nagyon értékes gitárt, ezekkel pedig egy kicsit személyesebbé tudta tenni ezt az egészet. A srácok nem spóroltak a dalokkal, több mint 20 szám, és 2 ráadás keretein belül búcsúztatták a magyar rajongótábort, akik nevében azt mondhatom, hogy megérte, és nagyon odatette magát a banda.

A hangosításra nem volt okom panaszkodni, ahogy Deryck, illetve a többi tag előadására sem, számomra minden a helyén volt, mindent szépen lehetett hallani és élvezni. Jön a kérdés, hogy ha ennyire jó, energikus és stabil volt minden, akkor vajon miért hagyják abba?

Úgy gondolom, hogy manapság nem csak a zenében, hanem a sport világában is kettő fajta ember van. Van, aki addig húzza és tolja a szekeret amíg lehet, és van a másik – akik jóval kevesebben vannak –, aki realizálja, mit tett le az asztalra, hol tart most, és hogy mire fog emlékezni a világ: arra, hogy az első perctől az utolsóig tudták hozni ugyanazt a szintet és maradéktalanul eleget tudtak tenni a rajongóknak, vagy arra, hogy megfakultan a régi formájuk árnyékaként teszik le a lantot, enyhe keserű szájízt hagyva a rajongók szájában? A Sum 41 kétségtelenül az előbbit képviseli, és úgy gondolom, hogy ez a csapat az inaktív éveiben is ugyanolyan aktívan fog pörögni a rajongóik adathordozóin és streaming platformjain mit előtte. 😊

Köszönjük ezt a majd’ 30 évet és azt, hogy kis hazánkat is megtiszteltétek az utolsó turnétok állomásával!

Misi

Amikor a Sum 41 zárókoncertjére mentem, úgy voltam vele, hogy szeretni akarom, akármilyen lesz, hiszen mégis csak a gyerekkoromat búcsúztatom. Elöttük a Neck Deep kezdett, ami egy igéretes banda – már amit ki tudtam venni, mert nem szólt túl szépen. Ellentben a Sum 41-al, ami kiválóan szólt mind a 29 dalon keresztül, amit eljátszottak.

Elsőre soknak hathat ez a mennyiség, de valójában volt annyira változatos és kereatív, hogy ez ne zavarjon – mondjuk ez igaz a teljes életműre. És így bizonyos, szívemnek kedves számok le is maradtak, most nem kezdem el sorolni, elég annyi, hogy a 13 Voices-ről csak a Warra, az Order in Decline-ról meg csak az Out for Bloodra jutott idő. De ennyi probléma legyen, és ennyi is volt. Külön tetszett, hogy nem volt kivetítő, csak a vége felé a gumicsontváz meg két ponyva a háttérben, de ez egy igazi, régisulis koncert volt, ami a színpadon történt, az a szinpadon lévő öt fantasztikus zenészről szólt.

Ezenkívül nagy pillanatokból sem volt hiány, legyen az a zongorán megkezdett Pieces vagy a szívemnek legkedvesebb első gitár története, amit 2003-ban elloptak és Deryck utánament és pár hete megtalálta, majd miután ezt elmesélte, eljátszotta vele a Walking Disastert. Legalábbis a ráeső részét, mert fontos kiemelni, hogy ebben a zenekarban mindenki remek. Cone és Zummo lenyűgözően diktálják a ritmust, míg Dave és Tom olyan szólókat és dallamokat játszanak, hogy leszakad a fejed, Deryck hangja pedig mindenre jó és alkalmas.

Ami külön tetszett, hogy nem egy búslakodós, csakazértis bőgjél hangulatú búcsukoncert volt, hanem egy hosszabb, epikusabb, nagy pillantokban gazdag show. És nem is kell ennél több, hiszen a Sum 41 története egy happy end.

LORD Jakab