A Sum 41 és a Simple Plan rommá rokkolta a Papp László Budapest Arénát, Cassyette pedig ott volt… Nem mondom, hogy minden vasárnap estémet ilyen eseménydúsra tervezném, de néha kell egy ilyen nosztalgiavonat, ami egy kicsit feledteti, hogy hétfő reggel má’ megin’ melóba kell menni. Ez az este pedig maximálisan feledtette!

Fotó: Kieron (Rockvilág)

Szerencsére nem kapunyitásra értem az Arénába, úgyhogy kint nem kellett végig állnom a sort, csak bent, szóval máris elég jó hangulatba kerültem, hogy egy kicsit kijátszottam a rendszert. Aztán persze elkövettem azt a hibát, hogy két buli között megpróbáltam kimenni levegőzni és inni, plusz kijutni sem volt egyszerű az este végén, de akkor is, a száz sorban állásból egyet kibekkeltem. Boldogság! Aztán tűpontosan negyed hétkor rákezdett Cassyette, akiről még soha nem hallottam, ráadásul a buli napjáig azt sem tudtam, hogy lesz egy harmadik banda, úgyhogy kíváncsiságom határtalan volt. Egészen a második dal közepéig, amikor is megállapítottam, hogy az angol énekesnő egy korai Pink c oldalas kópiája, csak sem a hangja (a rekedtség megvolt, de ennyi), sem a dalai nem olyan emlékezetesek, mint a nagy elődnek. Innentől pedig eléggé mínuszba is fordult a lelkesedésem, hiszen minden dal ugyanolyan volt, s noha végre valami jól szólt az Arénában, ez sem tudott nagyon feldobni. Mondjuk egy dob-gitár-ének triót azért nem is olyan nehéz kilőni, mint egy Helloween-t. Szerencsére csak félórát rabolt az időnkből a művésznő, ami még annak ellenére is baromi hosszúnak tűnt, hogy nem volt az. A screamelések egészen jók voltak, csak kevés, a többi meg úgy elhussant mellettem, mintha sosem lett volna. Mindig is azt mondom, hogy nem az a baj, ha egy előadó rossz, hanem ha semmilyen…

Szerencsére egy rövid technikai szünet után a Simple Plan négy fenegyereke felpattogott a színpadra (Wimi pedig mellém a hangosítópult elé) és visszarepített egészen a kétezres évek közepére, amikor még discmanből hallgattuk a Jump-ot és a Welcome to my Life-ot és azt hittük, hogy ennél jobb zene nincs a világon. Nos, tévedni emberi dolog, de az viszont mindenképpen helytálló, hogy ezek a dalok nem öregszenek, mint ahogy a banda sem! Olyan retro party-t rottyantottak a kanadai poppunkok, hogy konkrétan az utolsó három lemezről talán három dal fért bele a tizenhárom dalos setlistbe (plusz-mínusz egy-kettő, nem striguláztam), a többi mind-mind a régi két klasszikusról elevenedett meg. Berúgta a bulit az I’d Do Anything – Shut Up! - Jump hármas, onnantól pedig a Perfect utolsó hangjáig nem nagyon volt megállás. Két apró negatívum maradt bennem a végére: az első, hogy nem volt vissza-vissza. A második, hogy a két gitár néha egybefolyt, hiába játszottak mást a zenészek, plusz a rendezői balon pengető Jeff Stinco bár szólógitárosként működik, sokkal halkabb volt a hangszere nem egyszer, mint kollégájáé a túloldalon. Aki egyébként Sébastien névre hallgat és iszonyatosan sokat tett hozzá Pierre énekéhez a vokáljaival, kb. állandóan. Pierre meg egyébként teljesen kortalan és pont ugyanúgy hozza az összes énektémát, mint 20 évvel ezelőtt. Az pedig, hogy komplett mondatokat tanul meg magyarul… hát a cukiságfaktor netovábbja! Egyszerűen beleköthetetlen volt ez a szűk egyóra, amikor pedig Chuck előrejött szónokolni, Pierre leült dobolni, Sébastien pedig átvette az éneket, az a legszebb Hollywood Undead-es vetésforgót juttatta eszembe, plusz még egy bandát, akikre mindjárt rá is térünk…

Ahogy Wimi látta:

Szinte percre pontosan kezdtek, háborogtak a csillagok az intoban, és a „Jó Estét Budapest után” az I’d Do Anything csodaszépen robbant ránk, és első pillanattól kezdve néztünk egymásra Jammal hogy Pierre Bouvier hangja semmit sem változott a 20 évvel korábbi stúdióanyagokhoz képest, brutálisan kristálytiszta volt. Nem sokat sz*roztak, egy magyar „köszönöm” után jött is a Shut Up és engem már ott megvettek kilóra. Csoda volt az egész, és bár a pergő sokat elnyomott, a látvány is fullos volt, a hangzásra sem panaszkodhattam, csak éltem a bulit, és újraéltem a tinikorom. Jump, Jet Lag és jött is az elengedhetetlen Your love is a Lie. Aki ezt nem énekelte, az vagy épp ivott, vagy már nem volt szomjas, mert hogy az Aréna zengett, az biztos. Akármerre néztem, mindenki ugrált, énekelt, élte a bulit, ha jobbra sandítottam, Jamet nem a mai fejével, hanem egy 20 évvel fiatalabb változatát láttam, ahogy újraéli a kamaszkorát. Utoljára Rise Againsten láttam ennyire elengedni magát, de hát neki ez az év poppunk estje, emlékszem mikor megláttuk az esemény bejelentését, kilométeres távolságból, de együtt ugráltunk örömünkben. Az újabb dalok közül felcsendült az Iconic, ami bár nem lett a legjobb daluk, élőben azért énekelnivaló volt, és jót buliztunk rá. Bár személy szerint nem kultiválom a sok közönségénekeltetést, ooó-zást, szerencsére nem vitték annyira túlzásba, hogy vérezzen a fülem tőle. A Summer Paradise megkoronázta a hangulatot, és rádobtak még egy lapáttal a felfújható óriás strandlabdákkal. Lazán elhozták a hűvös októberi estére a homokos tengerpartot, és ha nem volt még meleged, itt már biztos ledobtad a pulcsidat. Nem engedték el a californiai érzetet, az All Star / Sk8er Boi / Mr. Brightside mashup vitte tovább az ívet. Éreztük már, hogy jön az estéjük vége, de rajtuk ez nem látszott, annyit mentek, ugráltak a színpadon, hogy én is belefáradtam, pedig nem ma kezdtem én sem. A Where I belong és az I'm Just A Kid hozta amit kellett, és mindenkit kielégített szerintem az az energia, amit átadtak a dalokkal nekünk. Zárásnak ugrott a hátunkra a Perfect, és bàr vagy ötödjére hallom élőben, még mindig megunhatatlan. Szomorúan konstatáltam, hogy már vonulnak lefelé, de szépen dobálták a merchet, a dobverőket, és látni lehetett az egész zenekaron, mennyire őszintén szeretik kicsiny hazánk közönségét.

Jammal közösen megindultunk egy – pihenős, levegőt nem veszek, de rágyújtok - szünetre, bár nem volt egyszerű, mert a tömeg keményebb volt, mint egy csúcsidős 4-6-os villamos, de megoldottuk, és volt időnk kibeszélni mennyire éltük. Visszaverekedtük magunkat, és vártunk. Pár perc lehetett csak a csúszás, és jött egy jó öreg AC/DC - T N T intronak, majd jött ránk a Motivation, és milyen szépen, hiszen Jammel pont beszéltük, miket várunk, és én a legelső, amit mondtam bizony az 88 volt, és ennek a dalnak a breakdownjával, szólójával zárni a Motivation-t zseniális húzás volt. Annyi jó dalt hoztak a szülinapos lemezről, hogy kiemelni nem tudnám miket éltem a legjobban, de megkaptunk kb. minden olyan számot, amit csak kívánni lehetett. A Deryck Whibley vezette csapat apait anyait beleadott, a pirotechnika, a hangzás, a setlist is maxos volt. Üvöltöttem a War-t, szétugráltam az Underclass Hero-t, Jamre nézve csodálkoztam, hogy nem öntötte még a fejére a colat a kezéből, mert rólam már ömlött a víz. A Makes No Difference annyira elvitt, hogy számomra ott minden megszűnt, és a Pieces folytatta ezt a mámort.  A Queen örökzöld We Will Rock You-jának Sum 41 változata meglepetés volt, de sikerült úgy megcsinálniuk, hogy ne elcsépeltnek hangozzon, hanem igazi csemegének, és emelem nemlétező kalapom. Egy kis speech, és jött is a mindenki által várt Still Waiting, ami nyilvánvalóan úgy robbantotta fel a teljes közönséget, ahogyan azt vártuk, egyetlen embert nem láttam, aki ne mozdult volna meg. A Hooch levezetése egyszerűen leírhatatlan volt, de amit utána hoztak: nagy köszönet, és levonultak… Csak álltunk és néztünk, hogy mi a fene történik, villany sehol, tudjuk, hogy jönnek még, de annyira elhúzták, hogy nem értettük az egészet, annyira ment az idegrendszerek borzolása. Nem tudtuk, hogy innen hogyan fognak visszajönni, melyik dallal lehet ezt visszaterelni a katarzis vágányára. Még mindig nem fogtam fel, hogy a No Reason mekkorát robbant, és hogy mennyi minden kavargott bennem ennek hatására. A Mr. Amsterdam - Fat Lip duó az egész este koronázására pedig… Ennél szebbet egyszerűen kívánni se lehetett, és nem hogy azt kaptuk, amit vártunk, hanem milliárdszor többet. Az év egyik legjobb bulija volt, pedig szoros a lista. Elképesztően szoros a mezőny, de mind a két csapat akkora műsort hozott, hogy arra szavak nincsenek. Idén végre először elégedetten és boldogan távoztam a Papp László Sportarénából, de most inkább visszavágyom, hogy újra élhessem a tegnap estét.

Vissza Jamhoz:

Szóval ott hagytuk abba, hogy ezt a tagcserésdit a Sum 41 csinálta még Jocz dobolása idején, hogy Deryck leült dobolni, Steve pedig előrejött énekelni a Pain for Pleasure-t. És akkor itt el is lőném az este egyetlen negatívumát, miszerint ez a kortalan klasszikus KIMARADT a repertoárból… Nem is értem a srácokat, hiszen 21 éves az All Killer No Filler, 20 éves a Does This Look Infected? és ezeknek a lemezeknek szentelték a turnét, hát a legnagyobb poén mégis hogy maradhat ki? De itt aztán véget is érnek a negatívumok, hiszen a háromnegyed kilences kezdéstől olyan szintű örömünnep szállta meg az Arénát, hogy a negyed 11-kor felcsendülő, záró Fat Lip-re még mindig több ezer ember tombolt, üvöltött és ugrált önfeledten, sz*rva a másnapi melóra. A Sum 41 pedig ettől (IS) egy zseniális banda, hogy simán kirántanak a hétköznapi életedből és másfél órára teljesen megőrjítenek. Persze nem csoda, hiszen annyi slágerük van, amennyit felsorolni is nehéz lenne (majdnem az összes el is hangzott egyébként vagy teljes egészében, vagy medley-ben, egyperces etapokban), remekül szóltak (talán a basszus [ami itt volt egyedül a három banda közül élő] volt egy kicsit kevés és a dob kicsit sok), a színpadi jelenlétük utánozhatatlan, a muzsikusok kiválóak és van egy Deryck Whibley-ük, aki senki másnak nincs! Ez az ember – mind a 47 kilójával – az első perctől az utolsóig pörög-forog, ugrik, rohangál, hergel, szívhez szól, ha kell és közben olyan mérhetetlenül jól énekel, amennyire csak a klasszisok tudnak. Másfél óra elteltével is pont olyan tisztán és erőteljesen nyomta a No Reason-t (amit egyébként álmomban sem reméltem, hogy elnyomnak), mintha éppen most ugrott volna elő az öltözőből és az első számnál járnának, nem a tizenvalahányadiknál. Egy szó, mint száz: ennek az embernek minimum egy, de inkább több Grammy járna – minden kategóriában, ahova csak belefér! – és ahonnan egyenesbe hozta magát, minimum egy dokumentumfilm, amiből mindenki okulhatna. Ha valaki lehetne a punkrock-hősöm vagy a punkrock-lélekállatom, az csakis Deryck Whibley lenne!

Jam, Wimi