Szinte már hagyománnyá kezd válni (szerencsére!), hogy decemberben az Akváriumban hepajkodik az Alvin és a mókusok, ráadásul az idén ünnepi műsorral, két nap egymásután, pluszban a Junkies hathatós közreműködésével ment a punkdiszkó. Mi a második napon jártunk, mondjuk is, hogy milyen volt!
Egyrészt már az elején kiemelném, hogy egy ilyen párosítással mennyire fáj a szívem azért, hogy az első napra nem tudtam elmenni, ugyanis kamaszkorom ikonikus bandái nem mindennap osztozkodnak egy ekkora színpadon. Plusz a másik kiemelendő, hogy az Akvárium annyira baromi jól szól már körülbelül minden bandánál (nyilván hozzáértő kezek alatt), hogy iszonyatosan tudom üdvözölni Alvinék eme döntését, hogy ezt a helyet lőtték be az évi karácsonyi punkünnepnek. Plusz ne feledjük, hogy 30 éves a banda, tehát az egész év a jeles alkalom ünneplése köré lett felépítve, kezdve a Parkos tavaszi bulájtól a Barbás második körön keresztül a két napos, levezető etapig. Apropó, az est különlegessége volt, hogy 50 dalt játszanak a srácok két részre bontva úgy, hogy átfedés ne legyen közöttük, tehát mindkét nap full más szettel álltak színpadra. De ne rohanjunk ennyire előre, vizslassuk meg egy kicsit a Junkies felvezető szettjét is!
Picit sajnos késve sikerült megérkezni (foghatám a közlekedésre, a ruhatárosokra, a jegyesekre és sok mindenki másra, de nem fogom, időbe kéne elidnulni...), úgyhogy az első két-három dal kimaradt, azt majd írjátok meg, milyen volt! Onnantól viszont sikerült marha hamar felvenni a fordulatszámot, hiszen a tizes éveim első felét masszív Junkies-kúrával töltöttem és nálam az első hat lemez olyan szinten instant klasszikus, hogy máig bármikor le tudok ülni végighallgatni az elejétől a végéig - akár egyben is. Szerencsére eléggé vegyesfelvágott volt a szett, amit az Andrisék hoztak, úgyhogy a szívemben kis rőzsedalokkal dudorásztam ifjonc korom kedvenc slágereit. A Most volt az egyik dal, amire egyáltalán nem számítottam, úgyhogy áldom a srácokat, hogy mikor ki kellett bővíteni a szettet az első nap után (ezt Andris többször elmondta, hogy pénteken kicsit rövidnek bizonyultak a 70 perces játékidejükhöz képest), akkor gondoltak erre a méltatlanul kevesek által körülrajongott gyöngyszemre. Nagyon sok kortársamhoz hasonlóan nekem is a Nihil a favoritom, és baromira örültem, hogy a Maszk és a Miattad iszom... mellett egy ilyen kincs is a felszínre került. Illetve a másik kincs Hangya vendégszereplése volt, aki anno rendszeres beugrós volt a bandában, amikor Riki (RIP) éppen nem volt elérhető. A hangzásra nem lehetett panasz, mint fentebb írtam, az Akva tündököl jelenleg a budapesti klubok között, nekem mindenképpen az egyik favoritom ilyen szempontból. A színpadi jelenlét kicsit már öreges volt (főleg miután Alvinék - ott is Balázs az élen - megmutatták, hogy hogyan kell belakni a sztédzset), de ezt inkább írjuk a második nap számlájára, meg gondolom néhány kupica gyümölcslé is legurult a backstage-ben a bulika előtt. Nincs ezzel baj, a dalok eladják önmagukat, amikor olyan klasszikusokat szórnak ránk a srácok, mint a Mese, a Szerelmes vagyok, a Félbe tépve, a Minden álmom, az Élni tudni kell (a másik nem várt titkos kedvenc) a Szerelmedtől lettem ilyen, meg persze az Akváriumhoz igazodva a Halacska, akkor nagyon nehéz nem torkom szakadtából üvölteni és szétesni a tánctéren. Ha mindenképpen kéne negatívumot mondani, akkor a vokálokat mondanám, amik néha azért össze-összeakadtak, de őszintén, inkább nem akarok mondani semmit. Úgy volt jó, ahogy volt!
Fél kilenckor meg felcsendül a Halloween ikonikus, ötnegyedes zongoratémája (nagyon fontos ezt kiemelni, mert ritka ez a mainstream filmiparban, mint Michael Mayers és a boldog befejezés egy mondatban), Alvinék felröppentek a színpadra és szűk kétórában lenyomták a maradék huszonöt dalt, ami pénteken kimaradt. A pénteki szettből nekem egyedül A tolerancia földje volt, amit sajnáltam, hogy nem szombatra került, mert nagyon bírom azt a megőrülést, de hallottam már százszor, úgyhogy inkább a különlegességekre voltam kíváncsi. Amiből kaptam is jószerével, hiszen Ékszerész, Tiéd az egész világ vagy éppen Nagymenő nem minden koncerten kerül elő az urak hangszereiből. Sokszor el is mondták, hogy igyekeztek olyan nótákat válogatni, amiket ritkán vagy talán még sosem nyomtak élőben és nyilván voltak kötelező slágerek, de nagyon érdekes volt várni, hogy mit rántanak még elő a kalapból. Itt térnék ki egyébként arra, hogy mekkora diszkográfiával rendelkezik az Alvin és a mókusok: ötven dalt játszottak el két este alatt, mindegyik különbözött és még így sem került be a szettbe az öt kedvencemből EGY SEM. Nem fogom lelőni, hogy melyek ezek a dalok, talán majd egyszer, a harmincöt vagy a negyvenéves jubileumokon előkerül belőlük legalább egy. No de, vissza a koncerthez. Pirotechnika, hibátlan hangzás, minimalista látvány, slágerek tömkelege, nosztalgia-faktor, unikornis dalok előrángatása az ingujjból, majdnem kétóra tiszta játékidő (és a hajam még mindig tart) és nincs mibe belekössek. Valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, valószínűleg túl sok Alvin-bulin voltam már életemben, valószínűleg nem segít az objektív megitélésben, hogy kívülről-belülről fújom az összes lemez össze dalát, de basszus, akkor is zseniális élmény volt. Hát még ami ezután jött...
Ugyanis kifelé menet úgy voltam vele, hogy valami mörccsel én tuti, hogy gazdagabban fogok távozni, csak még nem tudtam, hogy mivel. De aztán eléggé egyértelmű lett a döntés, hiszen én boomer hülye még mindig fizikai adathordozókat gyűjtök, úgyhogy le is csaptam gyorsan a nemrég megjelent A legszebb 30 év egy példányára, amelyre 30 dalt vettek újra a srácok és három lemezen terpeszkedik a cumó. Nyilván már ez önmagában egy baromi király dolog, de amikor kinyitottam a bookletet és a köszönetnyilvánításnál megtaláltam a Fülelő nevét... na, akkor deresedett be negyedszer a szemem az este folyamán. Először a Nem elég végénél, másodszor az Aludj csaknál végig, harmadszor pedig az Akinek itt kell most lennie ominózus, Örsös pillanatánál. Szóval - hogy drága NFR-es Lecink szavaival éljek - most már az ég se mossa le, hogy szopkodjuk egymást a háttérben... De, ami ennél sokkal fontosabb, hogy akarja tagadni a fene. Kurva büszke vagyok rá! És amúgy is a kurva életbe már, hogy punkbulira is bőgni jár az ember gyereke! Imádom! (Talán öregszünk?)
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.