Június 14-én olyan tüzet és elszántságot élhetett át az a néhányezer ember, aki a Budapest Parkot és a Rise Against koncertjét választotta esti programnak, amiből bőven lehet töltekezni és merítkezni az elkövetkező néhány évben. Ha van zenekar, aki mögött a szív még mindig úgy dobog, mint húszon x évvel ezelőtt, akkor az bizony a Rise…

Szerencsére most semmi közlekedési dugó és egyéb akadály nem görgött az utamba, úgyhogy időben meg tudtam közelíteni a keverőpult előtti, „megszokott helyünkre”, hiszen Wimi már várt és foglalta a szpotot. Amit egyébként nem kellett nagyon foglalni, hiszen kapunyitás után félórával még olyan kevesen voltak, hogy ha akartunk volna, akár még sátrat is verhettünk volna a tánctér közepére. Valószínűleg tudhattak valamit az emberek, ugyanis a Boston Manor csapata végezte a bemelegítést és én bizony vakon futottam bele az angol srácokba… Wimi ugyan azt mondta, hogy jó lesz ez és az első harminc másodpercben még hittem is neki, mert a kezdő riffből egy Stray From The Path-szintű köpködős, groove-os cucc is kisülhetett volna. De végül nem… A groove-ok ugyan maradtak és többnyire bólogatni lehetett rájuk, de Henry Cox énekes inkább dalolni kezdett és olyan szinten énekelt rosszul, hogy ezt jóindulattal sem lehetett élvezni, de még elviselni is nehéz volt néhány pillanatban. Tudjátok, olyan hamis dallamokat kell elképzelni, amikor a zene és az ének nemhogy egy hangon vagy skálában, de még értelmezhető hangtávolságra sincsenek egymástól. Aztán mikor jött még egy vokál, ami harmóniát próbált énekelni a diszharmonikus fővokálra, na, ott éreztem azt, hogy a Rákóczi híd közepén ülni a dugóban, 40 fokos utastérben valószínűleg sokkal humánusabb és elviselhetőbb lenne, mint ezt hallgatni. Wimi erre csak annyit mondott, hogy „Jaaa, ő lemezen is ilyen. Őket azért szeretjük, mert sz*r az ének. De a szövegek jók!” Nos, erről nem nagyon tudtam megbizonyosodni, mert sokat nem értettem a Lancashire-i akcentusból, de ha ez lemezen is ilyen, akkor bizony én ezt sosem fogom megtudni. A zene korrekt volt, bár hiába mondta be Henry többször is, hogy „most következik a legzúzósabb dalunk”, vagy hogy „ez a legpörgősebb nótánk, amit valaha írtunk”, nekem kb. mind ugyanolyan volt. Középtempós, kicsit dallamos, tinglitangli, förtelmes énekkel és néhol kis elektronikával. Semmi olyasmi, amit minden második angol gitárzenét játszó garázsbanda ne tudna lehozni. Kilenc éves zenekarról beszélünk, úgyhogy nekem az a meglátásom, hogy ez bizony jobb már nem lesz, ha eddig nem lett…

Valamivel negyed kilenc után végül helyrebillent az univerzum egyensúlya, hiszen színpadra lépett a fő attrakció – amire egyébként már bőven megtelt a tánctér, sőt! -, a Rise Against és olyat műveltek, amit nagyon régen nem láttam már. Nem tagadom, hatalmas rajongója vagyok a bandának és bármilyen setlistet hoztak volna, akkor is könnyes szemekkel sírtam volna tele a párnámat a koncert után. Viszont az, hogy a magyar bulira – mert előtte sehol nem találtam, egyetlen koncertjük setlistjében sem – elhozták nekünk a Make It Stop-ot, az valami olyan hidegrázósan zseniális volt, hogy a gondolattól is áll a szőr a testem minden egyes négyzetcentiméterén. Plusz, azt is hozzá kell tenni, hogy amilyen szövegeket levágott Tim – többek között a Make It Stop előtt is – a dalok közben, nos, mondjuk úgy, hogy nem lepődnék meg, ha egy ideig nem jönnének mifelénk koncertezni… Ugyanis olyan nyíltan álltak ki a homofóbia és a szexizmus ellen, illetve olyan vehemensen érveltek a hatalom, az elnyomó felsővezetők, a kizsákmányoló politikusok uralmának megdöntése mellett, hogy kedvünk támadt volna azon nyomban molotov koktélokkal a Parlament ellen indulni… Fel is merült bennünk Wimivel, hogy mennyire lehet véletlen egy ilyen politikailag aktív bandánál, hogy csak nálunk játsszák el az LMBTQ himnuszának is beillő dalukat? Ezt mindenki döntse el maga…

Objektíven azt kell elmondani a buliról, hogy jó volt a hangosítás – talán még hangosabban is szóltak, mint az MCR a múlt héten, de hát a punk az punk -, a zenekar eszméletlen élvezettel játszott és Tim olyan frontember, akit minden banda kívánna magának. Nem hiába mondja el mindig Joe (a basszeros), hogy a Rise egy négyhangos punkbanda, csak jön Tim a szövegeivel, a benne lobogó tűzzel és a zseniális dallamaival és kiemeli őket a tömegből. Ez pedig maximálisan igaz és külön öröm, hogy Tim hangja nem a 7-8 évvel ezelőtti szinten bukdácsolt, hanem energikusan és élettel telve szárnyalt a fejünk fölött. Olyan erő volt a hangjában, mint a Sufferer lemez idején, pedig már az sem most volt. Nem lehet elvitatni, hogy egy metronóm jót tenne a feszességnek, de a punk az punk, ez így autentikus. (Plusz bőven sokkal jobb formában voltak, mint az említett 7-8 évvel ezelőtti bulikon, amikor sokszor négyen négy timingban, teljesen máshol jártak néha…) Viszont sajnos így előfordulhatnak olyanok, mint a Nowhere Generation címadójában, amikor eléggé beszaladtak az erdőbe, de profin visszajöttek a megállásnál és talán sokaknak fel sem tűnt, hogy valami nem klappolt. De valószínűleg ez már csak szőrszálhasogatás, hiszen a buli végén Wimi kollégával – tánctól, üvöltözéstől és ugrálástól kifulladva – meg kellett egyeznünk, hogy ez volt a legjobb hazai Rise buli az összes közül, de még az sem kizárt, hogy az idei legjobb koncertélményünk. Pedig voltunk már egy-két bulin idén is. De talán az adhatta a legtöbbet, hogy micsoda tűz lobog még mindig a bandában és hogy azt a szövegeken, az előadásmódon és a lélekig hatoló beszédeken keresztül mennyire át tudják adni a közönségnek. Ha csak egy ilyen banda lenne itthon…

Jam