11 éve nem jártak nálunk, 12 éve nem csináltak nagylemezt, 15 éve voltak a csúcsok csúcsán, 2013 óta hiátuson voltak, majd a legrosszabbkor, a pandémia kitörésének idején visszatértek, hogy újabb két évre hibernálódjanak a zeneiparral egyetemben. Ezek után lehet jó koncertet csinálni, ha úgy hívják az ember bandáját, hogy My Chemical Romance?
A beengedéssel szerencsére nem volt gond, június 7-én mindenki a jó alsógatyáját vette elő a biztonságiak közül is, úgyhogy mindenféle nehézség nélkül, szépen, sorban és főleg gyorsan bent is voltunk az ojjektumban. Ez már alapból meglepő volt, hiszen az egyik oldalon a VIP bejáratig kígyózott a tömött sor, míg a másik oldalon a híd alját ostromolták a sor végén kullogók. Szerencsére a kezdés bő egy órával kapunyitás utánra volt kiírva, de Barns Courtney nemigen siette el a dolgot, a 19.05-ös kezdésre még egy bő huszonöt percet rápakolt. Aztán persze utólag már érthető miért, hiszen a kb. hat dalból álló szett és a huszonöt perces játékidő nem is nagyon indokolta a pontos kezdést – bár szerintem még így is negyedórával többet játszottak a kelleténél… Mikor a gitáros feljött a színpadra talpig piros egyberuhában, azt hittem Michael Jackson-show lesz. Mikor az egész banda megérkezett, akkor azt hittem, hogy Måneskin, amikor meg elkezdtek játszani, akkor már rájöttem, hogy ez bármelyik rádió poprock banda ever… Teljesen érdektelen és egyendalok, négy hang minden hangszeren – már amelyik szól, hiszen a főhős elektromos gitárja például nem szólalt meg, hiába pengette bőszen -, néha egy-egy korrekt szóló, akusztikus gitár és dúdolható refrének, tökmindegy verzékkel átkötve. Minden dalba ó-óóó, á-ááá, ű-űűű, é-ééé és tapsoltatás ezerrel, mert az kell, női basszeros, mert olyan még nem volt és attól egyedi minden második banda… Remélem ennyiből teljesen nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem éltem a bandát és nem csak azért, mert már vártam az MCR-t, hanem mert tényleg semmi egyediség vagy élvezeti faktor nem volt bennük. A végén, mikor Barns szétborogatta a dobot és még be is ült a dobosa (aki egyébként nem túl pontos…) ölébe, az egy jó jelenet volt. Kár, hogy huszonöt percet kellett rá várni…
A My Chemical Romance csak húsz percet csúszott a kiíráshoz képest, de mivel arról pletykáltak, hogy nem játszanak túl hosszú szettet, ezért a másfél órát elegendőnek ítéltük Wimi kollégával az estére. Mint utóbb kiderült, tizenhat dalnál és nyolcvan percnél meg is álltak Gerardék, úgyhogy itt is érthető volt a csúszás, noha a színpad már bőven kész volt negyedórával korábban is. A világ legidegesítőbb intrója – kb. öt perc statikus zaj, egyre hangosabban – után aztán be is robbantak volna az urak, ha nem az új nótával nyitnak. Érdekes választás, hiszen egyszál gitáros-énekes, felhangosodó dalról beszélünk, ami nem tipikus nyitánynak való, de a közönség már annyira be volt sózva, hogy ez sem számított, elindult az extázisvonat, de úgy igazán csak az I’m Not Okay-nál robbant igazán. A hangosítástól eléggé féltem, hiszen maximalizálva van a decibelszint, illetve többen is mondták már, hogy nem túl acélos mostanában… Az elején Frank gitárja kissé elveszett, Gerard mikrofonja kissé bizonytalan volt, de a második-harmadik dal körül megjött minden, beállt minden egy stabil szintre és onnantól végig minden érthető volt. A szett korrekten válogatott a három gigalemezről, de még a debütről is előkerült egy Headfirst for Halos a hajrában, úgyhogy panaszra senkinek nem lehetett oka. Érdekes volt egyébként látni, hogy mikor őrülnek meg a tizenéves fiatalok (nyilván az utolsó két lemez klasszikusainál), illetve mikor az idősebbek (nyilván az első két lemez majdhogynem elfeledett gyöngyszemeinél), és hogy mik az abszolút slágerek, amik mindenkit megőrjítenek (Teenegers, Na Na Na (x250), Helena… - bár ezeket azért lehetett borítékolni). Az pedig, hogy azt pletykálták, hogy a Welcome to the Black Parade kimarad, szerencsére kamunak bizonyult, hiszen ezzel zárták az estét a srácok és valljuk be, így is kell ezt, hiszen annál már nincs feljebb. Meg különben is, hogy maradhatna ki? Az olyan lenne, mintha Slayeren nem lett volna Raining Blood, Metallican nem lenne Nothing Else Matters vagy Ossianon nem lenne Rock katonái…
Gerardékon egyébként az látszott, hogy élvezik az estét, Ray Toro még mindig az egyik legjobb gitáros a stílusban, Mikey a négyhúroson láthatatlan, de stabil, Jarrod Alexander a dobokon kiválóan és élvezettel püfölt, a főhősünk pedig jól énekelt az esetek 95 százalékában – a relatíve sok ordibálás ellenére is. Az a tűz, amit egyes archív koncertfelvételeken látni mondjuk Frank Ieroban (egy jó huszonöt kilóval könnyebben…) már nincs meg, de annak már talán nincs is itt az ideje. Nyilván vannak egyéni preferenciák, hogy miért nem volt az új lemezről Sing, Panetary (GO) vagy Kids from Yesterday a Vampire Money-DESTROYA-Summertime trió helyett vagy hogy hol maradt egy I Don’t Love You vagy egy Dead!, de ettől függetlenül nem nagyon lehetett belekötni az estébe. Gerard konferálása elég érdekes volt helyenként, hiszen a magára húzott úszógatyában már alapból furán nézett ki, de amikor beszélt, akkor általában meghatottan és szeretetteljesen – kivéve mikor szúrkálódva, de az nem volt túl sok. A végét talán kicsit lecsapták, hiszen a kétdalos encore után csak levonultak és schluss, semmi elköszönés, semmi visszajövünk még, semmi csók-puszi-pá. Vártuk, hogy hátha még a hátralevő tíz percben belefér egy dal, de nem, felharsant a Fall Out Boy Thnks fr th Mmrs-a a hangfalakból és onnantól vége volt az extázisnak. De, mint ahogy azt fentebb írtam, a Black Parade címadójánál úgysem lett volna már feljebb, úgyhogy befejezésnek tökéletes volt. Én mégis inkább a gerincműsor utolsó dalát, a Cancer-t emelném ki, hiszen ott mutatkozott meg igazán, hogy ez a banda még mindig mennyi érzelmet képes elszabadítani. A mellettem álló tizenéves lányoktól kezdve a szőrős szívű-tökű rockerállatokon át a még szőrösebb szívű újságíróig mind könnytől csillogó szemmel, magasba tartott fényforrással üvöltötte végig azt a dalt. Ilyen megható és egységet kovácsoló, keserédes pillanatot nem tudom, hogy mikor éltem át utoljára élőzenei koncerten. Szóval mi a válasz a kezdetekben feltett kérdésre? Hogy maximálisan igen, ez még mindig az ÉN kémikus románcom, amikor belül tizenhat vagyok, feketébe öltözöm kockás övvel és cipővel, kivasalom a (megmaradt) hajam és tiszta szívből üvöltöm, hogy nekem mennyire szar! Ó, azok a boldog tinédzser évek…
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.