Június 1-jén (néhány év csúszás után) csak megérkezett a Papp Lászlóba az Oli Sykes vezette Bring Me The Horizon, akik az ADTR és a Lorna Shore helyett (szomorú fej) „csak” a Spiritboxot hozták (boldog fej) melegíteni. ADTR rajongóként persze, hogy maradt egy kis keserű szájíz (főleg a tavalyi Parkos elmaradás után), de bármi mással lehetett gond?
Első nekifutásra be kell vallanom, hogy én elsősorban a Spiritbox miatt mentem, ugyanis tudtam előre, hogy LaPlante kisasszonyékban körülbelül lehetetlen csalódni, annyira profin hoznak mindent élőben is. Ha ahangosítás patika, akkor az egész műsor is patika lesz. Fél nyolckor pontban meg is dörrent a Rule of Nines és akkor valami elkezdett recsegni… én meg elkezdtem aggódni, mert a múltkori Slipknotos hangzás nemigen hagyott jó emlékeket a teltházas Arénáról. De szerencsére a hangosítók hamar magukhoz ragadták a kezdeményezést és a második dalra máris kijavították a bakit, innentől pedig egy rossz szavunk sem lehetett. Peti barátom meg is jegyezte a Secret Garden verze részénél, hogy „ebben reménykedtem, hogy jól fog szólni, mert különben kuka az egész…”. Aki tudja, hogy melyik részre gondolunk, az valószínűleg egyet is ért, de szerencsére semmi ilyesmi nem volt, Michael témái hangról hangra gyönyörűen másztak elő abból a hét húrból. Ilyenkor szárnyaltunk. Amikor meg lementek a drop zseszre hangolt mély tartományokba, ott meg megnyitottuk a pokol legmélyebb bugyrait és forró kénsavas fürdőben lubickolva üvöltöttünk a gyönyörtől. Szóval értitek, na, patika volt minden! A setlist rövid volt, de velős (a Secret Garden, Circle with Me, Holy Roller hármas volt az abszolút csúcspont), a hangzást már megsimogattam, és a csapat új titkos fegyvere, Josh Gilbert is olyanokat énekelt Courney mellett, hogy öröm volt hallgatni. Hol egy terccel lejjebb a refréneket, hol a Yellowjacket-ben teljesen átvállalva Sam Carter részét, full profin, sokévnyi As I Lay Dyingos tapasztalattal a háta mögött lehozott mindent. Én már csak abban reménykedem, hogy az újabb dalokon az ő hangja is előtérbe kerül majd, mert erre simán lehetne még építeni!
Aztán jött majdnem egy óra várakozás… és amikor már elkezdtünk Madonnázni, meg Guns n Rosesozni, meg poénkodni, hogy Oli még csak most csekkol be Ferihegyen, akkor végre megindult a nagybetűs SHOW. Pedig olyan szépen énekelte tizenkétezer ember a Chop Suey-t együtt és pont ennek a közepébe kellett elindítani az intrót…
A koncert egyébként egy fiktív sztorira lett felhúzva és Horro Show-ként eladva (nem, nem Leander…), ahol animált átvezetőket kaptunk párszámonként, az elején a zenekar is bejelentkezett kameráról (nyilván előre rögzítve), mielőtt befutottak volna a színpadra, úgyhogy rendesen meg volt koreografálva az egész. Mondjuk kellett is, hiszen olyan monumentális díszleteket hoztak a srácok, hogy majdnem Ghoston vagy Rammsteinen éreztem magam. Szóval a körítésre egy szavunk sem lehetett, Oliék a turnényitót bedörrentették elég rendesen. Fish és Nichols bázisa jó négy-ötméteres (vagy mennyi volt ez?) magasságban volt berendezve, Kean fel-le rohangált az emeletek között, Oli megkapta a teljes félemeletet egy mocsokronda mikrofonállvánnyal, Malia és Jones pedig az alsó szinten pörögtek forogtak. Úgyhogy nem csak horizontálisan, de vertikálisan is belakták a színpadot. A vetítések pedig folyamatosan változtak és mindig görgették egy kicsit előbbre a sztorit. Az pedig, hogy a co2 és a piró, majd a végén a lézerek és konfettik milyen örömujjongásokat váltottak ki mindenkiből, azt már talán meg sem kell jegyeznem.
De hogy akkor milyen is volt maga a koncert? Nos, hazafelé azt kellett magamban megfogalmaznom, hogy a 2019-es twenty one pilots óta nem voltam olyan bulin, ahol konkrétan tátott szájjal néztem volna végig az egészet és kíváncsi tekintetekkel pásztáztam volna állandóan a színpadot. No, meg persze azt, hogy mi jöhet még. A dalcsokor nyilván az újabb érából válogatott bátrabban, a Sempiternalnál messzebbre nem nyúltak vissza a srácok, onnan is „csak” három nóta került elő. Pedig idén tíz esztendős ez az alapmű, reménykedtem egy kis besztofban, de ez végül elmaradt. Viszont panaszra nem lehetett okunk, az AmEN és a LosT élő debütjét is megkaptuk, Oli erre többször ki is tért mondandója során – ami amúgy meglehetősen szűkös volt, de az átvezetők elvitték ezt a részt. Illetőleg Courtney is visszajött két dalban kisegíteni a srácokat (a baromi hosszú címűben a Post Human 1-ről, meg a Nihilist Blues-ban), úgyhogy a változatosságot és az exkluzivitást is kimaxoltuk. A hangkép is az új érához igazodott, az effektek, a dob és az ének nyélgázon, a húros szekció meg aláfestés. Nincs ezzel baj, amikor jött egy Shadow Moses (az évtized egyik legjobb riffje), vagy egy Dear Diary, akkor azért toltak egy kis kakaót Maliáékra is, de itt most nem ők voltak a főszereplők. Gitártulajdonosként kicsit ezt bántam, de egye fene, egy Nihilist Blues-on úgy ugráltam a búcsús technora, mintha Scooteren lennék… No és akkor nézzük az est legkardinálisabb kérdését, amire úgyis mindenki kíváncsi: most akkor Oli tud énekelni vagy sem?
Nos, bevallom férfiasan, hatalmasat tévedtem, amikor azt hittem, hogy ez akkora szenvedés lesz, mint anno a 2013-as BBC Live-os Shadow Moses, amikor már a zenésztársak is azt várták csak, hogy legyen már vége… Tíz év alatt akkorát fordult a világ, hogy ez a kis sheffieldi csávó a teljes katasztrófából egy olyan énekessé nőtte ki magát, aki el tud vinni a hátán egy arénashowt. És itt meg is követném magam, mert többször kifejtettem, hogy ez szerintem lehetetlen, de nagyon úgy néz ki, hogy mégsem az. Már a kezdő AmENnel olyan magasra tolta a lécet Oli, és olyan szépen jött ki az a zseni refrén, hogy kezdtem gyanakodni a playbackre. S ugyan egy kis szoftveres rásegítés munkálkodott a háttérben (ezt a beszédnél lehetett jobban kihallani), de mégis olyan szinten hozta le ezt a szűk másfél órát, ami bármilyen frontembernek becsületére válhatna. Károgott, hörgött, üvöltött, screamelt, tonálisan is és persze énekelt tisztán. Ez pedig már önmagában nem kis teljesítmény. Az pedig, hogy mindezt még jól is csinálta egy akkora gyomrost jelentett, amit még mindig nehezen heverek ki. Akkor ezek szerint bárki megtanulhat énekelni, srácok-lányok, csak kitartás és elhatározás kérdése!
A végére pedig tényleg csak annyit, hogy a Spiritbox miatt jöttem, de a BMTH miatt maradtam és bármennyire is furának tűnik, de el kell ismernem: náluk vagányabb és erőteljesebb arénametal zenekar most nem biztos, hogy munkálkodik a piacon. Újra elkezdtem várni a friss anyag érkezését – ami már úton van Oli szerint -, a Sempiternal pedig természetesen megkapja majd a maga jubiláló extráját! A következőt ne hagyjátok ki, ennyi a jótanács a végére.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.