Azért érdemel külön cikket a debreceni hármas, mert egy családi fesztiválon varázsoltak akkora hangulatot, amilyet talán az elmúlt 5 évben senki. Ráadásul tették mindezt úgy, hogy nem csak a slágereket puffogtatták, hanem belementek a keményebb, döngölősebb részbe is. Totális respect!

Soha nem hittem volna, hogy keményebb zenével is lehet hasítani Víz-zenén, hiszen nem kevés banda bukott már ebbe bele az utóbbi pár évben. De ha szembeállítjuk ezt a hitemet a Tankcsapda mainstream-itásával (hogy Arany után én is alkossak valami új szót), akkor egyértelműen az utóbbi lesz a győztes. Akkora tömegeket vonzott Lukácsék zenéje, hogy tényleg cseppnek érezzem magam egy hatalmas tengerben. Tavaly Bikinin vagy Hooligans-en szerintem fele ennyi ember sem volt. Mondjuk mindenképpen hozzájárult az elsöprő sikerhez az is, hogy a tavalyi koncertpróbálkozást az időjárás meghiúsította, így fennállásának első tatai koncertjét bonyolította a trió. Éppen ezért ildomos volt, hogy minden lemezről játsszanak egy-két tételt, hiszen van miből válogatni. És ezt Lukács hangoztatta is nem kevésszer.

A setlist természetesen a gyorsabb, slágeresebb dalokra volt kihegyezve, amelyek teljesen meg is őrjítették a közönséget, de mégis belecsempésztek olyan szerzeményeket is, amelyek a hardcore-abb fanok szívét dobogtatták meg jobban. Én mondjuk egyik csoportba sem tartozom, én szimplán csak a keményebb zenét szeretem, éppen ezért volt nagy öröm számomra a Számolj vissza, 1000 ördög és Jönnek a férgek hármasa, amelynél ugyan a nagytöbbség csak állt és nézett bambán, én viszont végre élveztem a koncertet! Persze élveztem a Mennyország touristot, az Egyszerű dalt, a Be vagyok rúgvát vagy éppen a Nem kell semmi-t is, hiszen először hallottam őket élőben, de azért a Jönnek a férgeknél sokkal nagyobb mosoly húzódott az alkonyi fényben tündöklő, táncolástól kipirosodott orcámon.

A legnagyobb meglepetés mégiscsak az volt, hogy nem volt unalmas a buli, ugyanis ezévben már vagy három-négy 'Csapda koncerten jártam, de mégis tudják úgy variálni, csűrni-csavarni a dalokat, hogy ne unja meg sem zenész, sem közönség. A konferálás mindig elsőrangú (bár most kicsit sokat köszöngette a népnek a szeretetet a banda), a hangosítás tökéletes, Lukács hangja is egészen élvezhető volt úgy a koncert felétől, az időjárás is segített, hogy ne gyulladjunk meg... a setlist is majd' két órás volt. Igazából nem lehet belekötni, mert ez volt a tökéletes zárás a fesztiválra. Utána már az, hogy Deák Bill Gyuszi bácsi még próbálkozik a kőbányais kisdiákokkal...az már igencsak felejthetőnek mondható. Én a magam részéről annyit: kösz Víz-Zene, kösz 'Csapda!

Jam