Ugyanis a szervezők erre a napra tartogatták az igazi nagyágyúkat, ráadásul nálam a felhozatal teljesen telitalálat volt, úgyhogy viszkető tenyérrel vártam a délutánt, hogy végre meginduljon a program-lavina.

Először is az Alma együttesbe futottam bele, akik még mindig teljesen őrültek, de a Ma van a szülinapom-pom-pom-pommal továbbra is meg tudnak őrjíteni gyermeket és szülőt egyaránt. Én mondjuk pont nem az a korosztály vagyok, akinek ez bejönne, de az elmebeteg előadásmódot mindenképpen tisztelem! A második versenyző a Carbonfools együttese volt, ahol ugye a modell, Fehér Balázs énekel. Nos, ez a zenekar hatalmas csalódást okozott, ugyanis tipikus példája ez annak, hogy milyen is, mikor egy színész/modell/akárki megpróbálkozik a zenéléssel. A zenészeket nem kritizálom, ők eljátszották a részüket, amikor éppen szükség volt az élő hangszerekre, merthogy a nagyrészt elektronikából álló alap eléggé parkolópályára kényszerítette őket. Aztán itt van Balázs énekteljesítménye, ami inkább '80-as évekbeli film alámondásnak nevezhető, semmint éneklésnek, éppen ezért a színpad előtt összegyűlt tömeg nem is a hangjának szólt... Az pedig, hogy 10 számból 9 tökegyforma, míg a tizedik majdnem teljesen ugyanolyan, hát ez elég kevés, kérem alássan.

Inkább átvonszoltam magam Anima Sound Systemre, akik szintén eléggé repetitív, de legalább bulizható zenét csinálnak. Mondjuk, nem tudnám eldönteni, hogy az énekes hölgy vagy éppen Balázs konferációjának hiánya volt az idegesítőbb, de azt hiszem Balázs még az Ocho Macho-s Gergőt is simán alulmúlta az örökösen elfelejtett mondanivalójával. Talán kevesebb lassítót kéne használni vasárnap délután háromkor... Szóval eddig az elektronikus zene annyira nem jött át, mint ahogy kellett volna. De azért Animán a Csinálj sok gyermeket-nél mosolyogtam, hogy ezzel a dallal tényleg lehet tömegeket mozgatni. Egy kicsit azért vicces.

Eztán Takács Tamás blues bandjének kezdését tekintettem meg, amelyről el kell mondani: profi. Ennyi éve a szakmában és Tamás úgy jön fel a színpadra, mintha hazamenne: teljesen fesztelen, baráti hangnemben kommunikál, anekdotázik a régi szép időkről és bármennyire is lusták az emberek a vasárnapi csirkétől: táncra perdíti őket. Ez pedig korántsem kis teljesítmény! Ugyanez mondható el egyébként az Anna and the Barbies-ról is, bár ott ugye azért még nem beszélhetünk az évtizedes rutinról. Anna annyira elmebetegül viselkedik és néz ki (természetesen a szó legpozitívabb értelmében), hogy nem lehet nem szeretni. Ráadásul a szövegei is kimagaslanak a mindennapi átlagból, szóval ez volt az egyik legélvezetesebb előadás számomra. A közönség vevő volt rájuk, a nap már leáldozóban, a hangulat pedig a tetőfokon. Megérte kilátogatni kora délután, de főleg megérte megvárni az estét. Erről bővebben a következő cikkben!

Jam