Hat évvel az Atonement album után, Február 21-én jelent meg a Killswitch Engage kilencedik nagylemeze, a This Consequence. Felmerül a kérdés, vajon milyen konzekvenciákat lehet levonni az új albumról egy az idén huszonhatodik születésnapját ünneplő zenekar esetében?

Kezdjük azzal, hogy a Killswitch Engage jelenléte és zenei hagyatéka megkérdőjelezhetetlen, és magam is úgy viszonyulok hozzá, mint a metalcore-ral való első kapcsolódási ponthoz. Nehéz helyzetben vagyok tehát, hiszen minden tiszteletem és elismerésem mellett azt kell mondjam, hogy az idei album nagyon nem ütötte meg a mércét. Persze nem várom el egy 26 éve működő zenekar esetében, hogy felüljenek a mai trendeknek és magukat meghazudtolva megújuljanak, de ha már az a döntés született, hogy maradnak az általuk jól kitaposott mederben, akkor is az az érzésem, hogy lehetett volna több kreativitással dolgozni.

Remek példa ide a tavalyi As I Lay Dying album, aminek hátterét figyelmen kívül hagyva is azt lehet mondani, hogy bár maradt a zenekar a saját medrében és semmi újat nem hozott, legalább saját magához képest ötletesen kidolgozott dalokat, és ezek összhatásaként egy korrekt albumot kaptunk a Through Storms Ahead-el. Nem érzek ugyanígy a This Consequence esetében, véleményem szerint egy nagyon középszerű lemez lett és összességében a teljes KSE diszkográfiának is a hátsó sorába helyezném.

Kifejezetten tetszett az első klippel érkező dal, a Forever Alligned, aminek lendülete és refrénje legalább a klasszikus kétezres évek eleji, első Jesse Leach-es korszak nosztalgiáját tudta nyújtani. Majd második klipként érkezett az I Believe, ami még rá tudott tenni egy lapáttal, ekkor már nagyon kíváncsian vártam az új albumot. Aztán a megjelenéssel egyidőben érkezett a feketeleves. Jesse Leach egy interjúban elmondta, hogy bár valójában 14–15 dal született, nem akartak 10 dalnál hosszabb albumot összerakni, mert az volt a cél, hogy egy rövidebb de tartalmasabb egészet hozzanak létre. Továbbá Jesse elmondta azt is, hogy a dalok mondanivalóját egyszerűen az élet és a világ problémáinak feldolgozása (politika, háborúk, egyenlőtlenség, elnyomás) inspirálta.

A lemez hosszúsága rendben is lenne a maga 10 dalának 35 perces időtartamával, csak sajnos tartalommal nem sikerült megtölteni még ezt a bő fél órát sem. Egyszerűen többszöri nekifutásra sem találtam kapaszkodókat az albumon. A lemez egy húzós döngöléssel nyit az Abandon Us-szal, van benne egy viszonylag jó refrén is, azonban nem tudtam elmenni a mondanivaló mellett, és igen, a KSE is ellövi a már-már klisés és demagóg százszor feldolgozott „azért ilyen a világ, mert isten hátat fordított nekünk” témát. Nem tudtam nem az Architects - All Our Gods Have Abandoned Us albumára asszociálni, de persze nagyon sokan ellőtték már ezt a témát. Valamint konkrétan felnevettem azon, ahogy elhalkulva befejeződött a dal, ugyanis egy régebbi Fülelő kibeszélő jutott eszembe, amiben Jam és BB egy dal kapcsán megjegyezte hogy „az elhalkuló befejezés a kreativitás hiányát mutatja!” Majd egy mély levegővel elengedve a nyitódalt, folytatódik a lemez a Discordant Nation-el. Ez a dal mondanivalójában az amerikai politikai és társadalmi problémákra szeretne reflektálni, azonban Jesse ezt olyan közhelyekkel teszi, hogy itt sem tudom azt mondani hogy ne hallottunk volna már ilyet előtte. Ezen a ponton a politikai–társadalmi problémák fejtegetésének nagymesterét, Jason Aalon Butlert kell felhoznom megint (tudom, már én is unom hogy mindig csak a Fever333-ről áradozom), aki szövegeiben legalább konkrétumokat tud említeni és mélyebb mondanivalóval képes azokat ellátni, amíg Jesse annyival elintézi hogy: „Creating a nation, that's controlled by fear and alienation. It breaks us down!” Vagy a világ problémáit úgy írja le a Collusion-ben hogy: „Contrive a need of hostility to be deceived by division. Wars and greed, death and disease. It's a world in collusion.” Vagy nagyon ironikusan a „kedvenc” kiállásom a The Fall of Us-ban, ahol azt mondogatja hogy: „Hate, fear, hate and fear!”

Nem mennék végig dalról dalra az egész album dalszövegeinek megfejtésein, sajnos csak közhelyeket találtam közhelyek hátán. Bár a dalszövegek kifogásolhatóak, amellett nem tudok elmenni, hogy Jesse attól még egy kiváló frontember és ez a sekélyes mondanivaló legalább zseniálisan van elénekelve. Jók az énektémák, jók a refrének, de lehetett volna a szövegeken még mit simítani. A másik nagy hiányérzetem az egész albumon a gitárriffek voltak. Egyszerűen Adam Dutkievitz és Joel Stroetzel olyan hibátlanul háttérgitározik, hogy le a kalappal, vannak egész jó dallamok, de egyszerűen nem találok olyan húzós riffeket, amik az egész zenekart definiálták ezelőtt. Semmi olyat nem hoz Adam sem, amit előtte ne hallottunk volna már ezerszer. Talán a legkimagaslóbb teljesítményt Justin Foley hozza a dobok mögött. A dobfillekbe hallhatóan bele lett téve a munka, több dalban felkaptam rá a fejem. 

De persze nem kell bizonygatni, hogy zseniális zenészekkel állunk szemben, csak annak tudatában, hogy hat év eltelt az előző Atonement lemez óta, nem kis hiányérzettel mondhatom, hogy jobban is össze lehetett volna ezt rakni. A tíz dalból kettőt tudok kiemelni, ami hozza a megszokott és szeretett Killswitch Engage hangulatot (Forever Aligned, I Believe), és mellé pedig kapunk nyolc olyan töltelékdalt, ami vetekedni sem képes a nagy KSE klasszikusokkal. 

Összességében tehát azt mondanám, hogy a This Consequence hat év után nem más mint egy helyzetjelentés a Killswitch Engage részéről hogy „igen, még mindig itt vagyunk!” Azonban sajnos egy nagyon középszerű album lett, amit – ismerve a zenekar profizmusát – nem tudok hová tenni, főleg nem egy hibátlan Atonement után. Nem azt mondom persze hogy „régen minden jobb volt”, de jelen esetben azt érzem, hogy bármelyik ezelőtti KSE album igen is erősebbre sikerült. 

#D.