Az utóbbi pár évben boldog-boldogtalan nyilatkozik, véleményez, kritizál az As I Lay Dying kapcsán – mondjuk hát Tim Lambesis adott is rá okot bőven, hogy legyen témánk. Azonban arra gondoltam, hogy egyszerű albumkritika helyett inkább emlékezzünk meg az egykori keresztény metalcore-ként induló zenekar (és főleg Tim Lambesis) karrierjének felemelkedéséről és bukásainak stációiról egy cikkben. Persze röviden fogjuk érinteni a Through Storms Ahead lemezt is, úgyhogy ha valaki esetleg csak ezért jött, nyugodtan tekerjen a végére, ugyanis nem lesz rövid út amíg odaérünk. 

I. Felemelkedés 

Történetünk 1999-ben kezdődik, amikor is egy San Diego-i 19 éves srác, a középiskola küszöbéről gitáros babérokra törve megalapítja első zenekarát Against the Mark néven. Főhősünk nem más, mint egy bizonyos Timothy Peter Lambesis, aki ekkor még saját elmondása szerint is „tanuló fázisban” kezeli hangszerét, zenekarában hol basszeros, hol a gitáros-vokalista posztján próbálgatja szárnyait. Ezen próbálkozások elég hamar kudarcba fulladtak, lévén Tim komolyabb ambíciókat kergetett korai zenésztársainál. Bár nevüket Life Once Lost-ra változtatták egy újrakezdés reményében, még ugyanezen évben fel is oszlottak. Ezután Tim beszállt a texasi Society's Finest nevű – magát keresztény metalcore műfaj alá soroló – zenekarba, ahol mint gitáros folytatta tovább, azonban ezen próbálkozása szintén derékba tört, ugyanis a texasiak nem terveztek turnézni, ami Tim-nek nagyon nem volt szimpatikus. Lambesis mindenképpen valami nagyobbat szeretett volna létrehozni, azonban zeneileg szerette volna megtartani a keresztény metal vonulatot. Nem vágyott a frontember pozícióra, sokkal inkább örömet lelt a dalszerzés folyamatában, és gitárosként szeretett volna nevet szerezni magának.

Középiskolai baráti társaságának köszönhetően megismerkedett Jordan Mancinóval, aki nála 3 évvel ugyan fiatalabb, azonban egy igen ügyes és zenekarral (a megismerkedésük idején) nem rendelkező dobos volt. Mancino örömmel vetette bele magát egy új keresztény metal zenekar létrehozásának ötletébe, és az úr Jézus Krisztus kétezredik évében ketten kezdték el lefektetni az As I Lay Dying alapjait, amit ekkor még mint dobos és gitáros-énekes alkottak. Azonban ez inkább volt nevezhető kettejük hobbi projektjének, semmint zenekarnak. Hogy zenei ambícióiknak minél nagyobb teret engedjenek, 2001-ben mindketten beléptek a dél-kaliforniai – magát szintén keresztény színekben, azonban hardcore-ként definiáló – Point of Recognition nevű bandába, amely ekkor egy regionálisan ismertebb banda volt. Azonban egy évvel később, miután rögzítették a Day of Defeat című albumukat, mindketten elégedetlenül távoztak és egyértelművé vált, hogy minden energiájukat az As I Lay Dying-ba fogják fektetni.

Első demó lemezüket még ugyanezen évben, egy kisebb helyi kiadó, a Pluto Records gondozásában dobták ki Beneath the Encasing of Ashes címmel, ami nem igazán kavarta fel körülöttük az állóvizet. Az első demó nagyon kezdetlegesre sikerült, úgy zeneileg, mint a végső keverés hangzását tekintve. Lambesis riffjei nem igazán keltettek hullámokat és hát az énekhangján is volt még mit fejleszteni. Inkább hangzott úgy, mintha csak egy klasszik (ezredfordulós, zsizsegő hangzású) black-death metal anyag lett volna.

Lambesis elmondása szerint ez időben nagy hatással volt rá a szintén californiai, szintén keresztény metalt játszó Falling Cycle zenekar muzsikája. Úgy fogalmazott:

"A Falling Cycle az In Flamesből táplálkozott, mi pedig a Falling Cycle-ből!"

A recept tehát az volt, hogy egy modernebb, hardcore-osabb formában megreformálják a göteborgi melodic-death metalt. Egyébként ajánlom mindenkinek a Falling Cycle 2002-ben megjelent Conflict című albumát. Kísérteties hasonlósággal szólnak a dalok a korai As I Lay Dying albumokon, mondhatni remekül másolta a stílust Lambesis.

Ekkoriban az As I Lay Dying felállása nem volt a legstabilabb a gitár/basszusgitár fronton, jöttek-mentek a zenészek. Az első anyag maximum arra volt elég, hogy más helyi „zenészek” figyelmét felkeltse. Így találkoztak 2003-ban a 19 éves Phil Sgrossóval, aki már ekkor egy sokkal tapasztaltabb gitárosnak bizonyult mint Tim. A frontember egyszerűen csak „riff machine” becenévvel illette a gitárost, akiből csak úgy folytak a jobbnál jobb dallamok és nem volt kérdés, hogy vele egy szinttel feljebb tudnak kerülni. Még 2003-ban ki is adták az első nagylemezüket Frail Words Collapse néven, ami annyira jól sikerült, hogy le tudtak szerződni a Metal Blade Records-sal, ezzel pedig meg tudták alapozni a saját (és bár akkor még talán ők sem tudták), de a nagybetűs metalcore jövőjét is. A gitártémákban például Tim Lambesis riffjeit hallhatjuk a 94 Hours, az Elegy, a The Beggining vagy szimplán a Forever című dalban, ami hallatán még mindíg képes vagyok egy nosztalgikus könnycseppet elmorzsolni. Biztosan nem vagyok egyedül vele, de számomra az első és meghatározó találkozás volt ez a metalcore-al középiskolás éveim alatt.

Akkor ez valami új volt, valami dallamosabb, de közben valami nehezebb, úgy volt mélyebb, hogy a refrénnek köszönhetően benne volt a slágerfaktor, és egyszerűen csak húzott a zene magával. Bár ekkor már Lambesis a színpadon a mikrofon mögött látta el a frontember szerepét, a háttérben Sgrossóval és Mancinóval még mindíg hárman írták a dalokat. Egy kisebb amerikai turné közepén az akkori második gitárosuk, Even White úgy döntött, távozik a bandából, így egy viszonylag gyors megoldásnak tűnt korábbi kiadójuk (Pluto Records) egy másik zenekara, az Evelynn gitárosának meghívása a pozícióra. Ő volt Nick Hipa.

Nick-el a banda nem vásárolt zsákbamacskát, hisz ismerték korábbi zenekarából, és így egy szintén képzett gitárossal tudtak egy stabilabb szint felé lépni. Így a dobos és a két gitáros vált a dalszerzés epicentrumává és hát meg is hallatszott a következő anyagokon. Tim az ének- és dalszövegfronton csempészte keresztény üzeneteit a dalokba, azonban elmondása szerint soha nem akarta ezt tolakodó formában tenni, mivel a zenekar többi tagja sem ragaszkodott a túlzott keresztény mondanivalóhoz. Így Tim inkább irodalmibb köntösben gondolkozott, a hallgatókra bízva, hogy mindenki lásson bele amit szeretne. 2005-ben jött a következő nagylemez Shadows Are Security címmel, ami zseniális folytatása lett az előző albumnak. Sok újdonságot nem hozott, azonban erre a lemezre is fért egy-két sláger, gondoljunk csak a The Darkest Nights-ra vagy a Through Struggle-re! 

2007-ben Josh Gilbert váltotta Clint Norris-t a basszusgitáros poszton, ezzel létrehozva a legstabilabb ötöst, ami az As I Lay Dying valaha volt. Közösen stúdiózták és adták ki az Oceans Between Us albumot 2007-ben, ami annyira sikerült csak jól, hogy a következő évben a Nothing Left még egy Grammy-jelölést is hozott a bandának, valamint top 8. lett az American Billboard 200-as listáján. Turné turnét követett, a zenekar fénykorát élte ezekben az években. Bár Lambesis más hobbiprojekt zenekarokban is próbálta kiélni magát, például a Pyrithion nevű, klasszikusabb death metal zenekarában, vagy az Austrian Death Machine nevű Arnold Schwarzenegger előtt tisztelgő Terminátor tematikájú deathcore zenekarában, persze mindvégig az As I Lay Dyingot tartotta az első számúnak.

Jött a The Powerless Rise 2010-ben, aminek stúdiómunkájáért nem más felelt, mint a Killswitch Engage legendája, Adam Dutkiewicz. Egy remek album lett és ez is egy top 10-es Billboard helyet hozott a zenekarnak abban az évben. Ezután a lemez után Tim azt érezte, hogy megérkeztek. A zenekarok, akikkel fej-fej mellett versenyeztek a piacon, nem tudták tartani a lépést. Tim elmondása szerint:

"Ekkoriban maximum öt zenekar volt képes headlinerként játszani a műfajban,

és mi bent voltunk a top ötben!" 

Lambesis gőzerővel dolgozott és fürdőzött a jól megérdemelt sikerében. A következő három évben három nagylemezt adott ki különböző zenekaraival. Az As I Lay Dying-tól jött az Awakened (2012), a Pyrithion-tól jött a The Burden of Sorrow (2012), és záró akkordként a Triple Brutal album az Austrian Death Machine-től (2014), amely megjelenésének Tim már nem lehetett a tanúja...

 II. Hanyatlás 

Tim személyisége sokat változott az évek során. 2012-ben elvált az első feleségétől, Meggan Murphy-től, akivel 8 évig voltak házasok. Válásuk oka Tim félrelépésén alapult. Három örökbe fogadott gyermeket neveltek együtt, akiket ex-felesége nem engedett Timnek hogy látogasson. Karrierje csúcsán a zenekar gyeplőjét is elengedte, mondván eddig ő volt a zenekar vezetője, de nem akart tovább a „megmondóember” szerepében tetszelegni, inkább azt akarta, hogy demokratikusabb alapon működjön a banda és mindenki tegye bele a maga elképzelését az új albumba. Emellett úgy érezte, hogy túl sokat presszionálta zenésztársait ahhoz, hogy erre a szintre tudja emelni zenekarát, itt az ideje kicsit hátralépni. Ez igazából azt eredményezte, hogy senki nem állt bele a feladatba, a tagok kezdtek széthúzni. Az As I Lay Dying megszűnt egységként működni.

Tim elmondása szerint az Awakened album dalait szinte mindenki home-office szerűen otthon találta ki, játszotta fel és online küldözgették egymásnak a dob filleket, gitár riffeket és énektémakat. Aztán persze együtt rakták össze a puzzle-t a stúdióban, a munkafolyamat azonban már rég nem volt a régi. Az album sem véletlenül kapta a nevét, Tim „ébredése” a hittel való kapcsolatára utal. A frontember ekkor már jópár éve tanulmányozta a vallást, a dél-californiai Liberty Egyetemen teológiát is tanult, azonban tanulmányai csak még jobban összezavarták az énekest. Elmondása szerint azt érezte, hogy minél többet tud a hitről, valójában annál kevesebbet ért belőle. Az „ébredés” sokkal inkább fogható fel egy elfordulásként a keresztény meggyőződésétől, ez pedig a harmincas évei elején egy újabb útkeresést eredményezett nála. Persze már ez előtt is előszeretettel látogatta a konditermeket, ezen időszak alatt azonban konkrétan a testépítésben vezette le az életéből adódó stresszt. „A cél szentesíti az eszközt” alapon még az illegális szteroidok használatát sem tagadta meg magától, ezzel kívánt minél gyorsabban minél nagyobb változást okozni az életében. Azonban ez megint csak mélypontokat, érzelmi bipolaritást és dühkitöréseket okozott az énekesnél.

Egy nap az edzőteremben mesélt személyi edzőjének, Brett-nek az ex-feleségével való kapcsolatáról, elmondta hogy mennyire bosszantja, hogy Meghan nem engedi hogy nevelt gyermekeit látogathassa. Tim elmondása szerint – mert hát mindig más a hibás – Brett-től jött az ötlet, hogy végezzen nevelt gyermekei anyjával, és a szteroid dealerének is a személyiedzőjét nevezte meg, azonban Brettre egyik állítást sem tudták később rábizonyítani. Brett elmondása szerint egy edzőtermen kívüli találkozás alkalmával Tim konkrétan rákérdezett nála, hogy nem ismer-e valakit, aki el tudná végezni a piszkos munkát. Ekkor Brett összezavarodott, hiszen nem számított rá, hogy az énekes komolyan gondolja tervét, és félt hogy esetleg bűnrészességgel fogják vádolni, ezért a személyi edző ügyvédi segítséget kért. Brett próbálta lebeszélni az énekest, azonban Tim ekkor már hajthatatlan volt. A személyi edző félt annak lehetőségétől, hogy egy emberélet száradhat az ő lelkén is, tehát mindent megtett, hogy a megszállott barátja tervét keresztül húzza. Azt mondta Timnek, hogy mégis ismer egy fazont ,aki el tudná végezni a feladatot, egy bizonyos Redet.

Tim kapott is az alkalmon és felkereste Redet, aki egy személyes találkozót kért az énekestől San Diegóban. Red elmondta a feltételeket: kért egy fotót a célpontról, egy címet, és 1000 dollár előleget, valamint a teljesített munka után további 20.000 dollár fizetségben egyeztek meg. Tim készségesen együttműködött a „bérgyilkossal” és még egy időpontot is tudott mondani, ami alibiként szolgálhatott volna a számára. Nos, mint utólag kiderült – a személyi edző közbenjárásának köszönhetően –, Red persze egy beépített, álruhás San Diegó-i rendőrkapitány volt, aki a találkozó során hangrögzítőjét élesítve csak arra várt, hogy Tim kiejtse a száján a „kill” vagy a „dead” szót, ami potenciális bizonyítékként szolgált volna. Azonban Tim ezt nem tette meg. Remekül forgatta a szavakat a megbeszélés alatt, de persze nem volt tudatában, hogy kivel is ül szemben valójában. Red elmondása szerint megállapodtak, elbúcsúztak, majd Tim távozott. Olyan hat méter távolságra lehetett tőle az énekes, amikor is Tim megfordult és csak annyit címzett Rednek:

Just to clarify: I do want her dead! (tisztázzuk: holtan akarom őt látni!)

Ez volt az a mondat, amire a rendőrkapitány várt. Ezt követően Tim-et letartóztatták emberölési kísérlet vádjával, valamint az ezt követő házkutatás alkalmával tucatnyi illegális szteroidot találtak nála, ami csak még tovább nehezítette a helyzetét. Az énekes később azzal védekezett, hogy a szteroidok befolyásolták a tudatállapotát, ezért tette, amit tett. Persze ez az érv akkor már gyenge próbálkozásnak sem felelt meg. Tim Lambesist 2013 májusában hat év börtönbüntetésre ítélték.

III. Keresztutak 

Ebben az időszakban úgy tűnt, Tim elítélésével az As I Lay Dyingnak is vége. A frontember börtönbüntetése nem csak a további négy zenekari tag megélhetését, de rengeteg további, háttérben dolgozó személy (roadok, stábtagok) anyagi biztonságát is veszélyeztette. A további négy tag ezért úgy döntött, hogy gőzerővel folytatják a munkát tovább, aminek eredményeként még ugyanebben az évben megalakult a Wovenwar. 

A frontember posztjára Shane Blay került, aki egyrészt Nick Hipa gyermekkori jóbarátja volt, másrészt zenésztársa volt az Evelynnben is, harmadrészt pedig mindenki más jól ismerte őt zenekarából, az Oh, Sleeper-ből, szóval egyértelmű választásnak tűnt Lambesis hűlt helyének a pótlására. 2014-ben már ki is dobták az első bemutatkozó lemezt, szintén Wovenwar címmel. Azonban véleményem szerint a Wovenwarnak nem sikerült az As I Lay Dying árnyékából kilépni, mondjuk tegyük hozzá, hogy a tagok meg sem próbáltak újítani. Egy stabil, klasszikusabb, riff-alapú, dallamos metalcore zenekart kaptunk, rengeteg tiszta énekkel, és nagyon moderált zenei alappal. Visszább vették a darálást, aligha találunk breakdownokat, Mancino is elhagyta a már-már „signature tuka-tuka” dobolását.

Az ének fronton Shane mellett Josh Gilbert is besegített a basszusgitár mögül, azonban egyszerűen annyira hasonló karakterű hangja van kettőjüknek, hogy szinte teljesen mindegy melyikük énekel, nagy kontrasztot egyikük sem teremt, valamint a refrének sem annyira fülbemászóak. Nem mondanám tehát, hogy a 15 dalt tartalmazó, közel 1 óra hosszúságú lemez bármi olyat hozott volna, amit előtte ne hallottunk volna már tucatszor. Viszont új volt és hát mint As I Lay Dying „spinoff” el lehetett adni, ráadásul szintén a Metal Blade Records gondozásában. Be is indult a szekér, turné turnét követett, 2016-ban jött a második lemez Honor is Dead címmel, ami mintha az első lemez folytatása lett volna. Ismételten el lehet mondani, hogy egy nagyon stabil metalcore anyag lett, bár véleményem szerint ismételten semmi újdonságot nem hozott, (az amerikai zenei chart-ok is jóval gyengébben értékelték mint az első lemezt) de a zenekar szempontjából elegendő volt a folytatáshoz.

Azonban az albumbemutató turné hírverése mellé bejelentették, hogy csak négyen csinálják végig, ugyanis Phil Sgrosso úgy döntött, hogy távozik a Wovenwarból és inkább Poison Headache nevű projektjére szeretne fókuszálni. 2016 novemberében a turné (a Soilwork és az Unearth zenekar társaságában) befejeződött, már-már mindenki a decemberi „holiday season”-re készülődött a családja körében, amikor is legelőször Josh Gilbert kapott egy üzenetet, amiben (nagy vonalakban) annyi állt:

Elnézést mindenért, ami az utóbbi időben történt...azt gondolom rengeteg mindenről kellene beszélnünk...

aláírás: TIM

Josh nem tudta hova tenni az üzenetet, először arra gondolt, hogy valaki csak szórakozik, ez nem lehet Tim, hiszen ő még börtönben van. De aztán pár nap múlva felkereste Jordan Mancinót, aki szintén megerősítette, hogy ő is kapott egy hasonló üzenetet. Majd ismét pár nap múlva sokkolt mindenkit a hivatalos bejelentés, hogy Tim Lambesis-t 2016 decemberében, a hat év helyett – kiváló ügyvédi munka következtében – két év után jó magaviselettel feltételesen szabadlábra helyezték. Mindenki értetlenül állt a történtek előtt, nem voltak felkészülve erre a forgatókönyvre. Sokan a mai napig nem értenek egyet a letöltött idő mértékével, mondván, Tim jóval több időt érdemelt volna rács mögött. Az énekes erre csak annyit mondott, megért mindenkit aki nem ért egyet, hiszen ő is elutasítja, amit a régi Lambesis tett, azonban megjavult, megbánta bűneit és új emberré vált. Meg hát ki az, aki szabadlábra helyezése után visszakéreti magát a börtönbe csak hogy a közvéleményt kiengesztelje?! 

Ezen a ponton az volt a véleményem, hogy bár nem tartom a két évet elégségesnek, ki vagyok én, hogy felűlbíráljam. Leülte, kijött, mindenki megérdemel egy második esélyt – gondolta ezt így Jordan és Josh is, azonban Nick és Phil visszaszelídítésére ráment a komplett 2017-es év. Főleg Nick határolódott el Tim-től, valamint a Wovenwart tekintette elsőszámú zenekarának, ami a második lemez után igazán beindult volna, de pont akkor kuszálta össze a legjobban a szálakat Lambesis megjelenése. Vissza az As I Lay Dying-ba? Ki száll fel újra egy olyan hajóra, ami egyszer már zátonyra futott?! – gondolta Nick, de aztán mikor már mindenki a bandában volt újra, meghívták egy zenekari meeting-re, ahol – elmondása szerint – sokkolta, hogy mennyire „egy új Tim Lambesis űlt vele szemben”. Így – ő is megszavazva neki a második esélyt – a legsikeresebb felállásában 2018 elején újra össze állt az As I Lay Dying.

IV. Második eljövetel és második özönvíz

Tim Lambesis a börtönévei alatt, 2015-ben a börtönvezetés jóváhagyásával, odabent összeházasodhatott második feleségével, Amanda Duborddal, aki így emlékezett élete nagy napja:

Mindketten igent mondtunk a szüleink és néhány másik börtönlakó előtt. Nem volt DJ, sem torta, sem nászút, sem party. Összesen három fotó és egy három másodperces csók egy börtönőr jelenlétében. Az volt életem legszebb napja, átkozott rock and roll volt!

Az énekes szabadlábra helyezését követően 2017-ben aztán persze törvényes úton is összeházasodtak. Úgy tűnt, Tim valóban jó úton jár, hogy visszahelyezkedjen a társadalomba. Valamint 2018-tól az As I Lay Dyinggal is elkezdték az új közös jövőt, gőzerővel vetették bele magukat a munkába. 2018 júniusában ki is dobták az új korszak első klipjét My Own Grave címmel, ami újra felrobbantotta a zenei életet körülöttük. Mintha el sem telt volna hat év.

Ugyanott és ugyanúgy folytatták ahol abbahagyták. Másik oldalról egyből le is esett, hogy mit hiányoltam a Wovenwarból: Tim Lambesis-t! El lehet ítélni azért amit tett, de nem lehet elvenni tőle, hogy hangjában és megjelenésében ne lenne egy tökéletes frontember! 

Azonban még egy évet kellett várnunk mire kijött az új éra első (teljes diszkográfiát tekintve hetedik) stúdióalbuma, a Shaped by Fire a Napalm Records gondozásában. Szerintem egy rohadt jó album lett, bár tudom, elfogult vagyok az As I Lay Dying-gal. BB szerint ugye:

Olyan lett mint a Zsiráf. Szép meg jó, de otthonra nem kellene!

Világmegváltó újításokat persze nem kaptunk, azonban teljes mértékben hozta a nyers, súlyos, de dallamos (2018-ra már nevezzük) klasszikus metalcore receptet, amiért annak idején megszerettük az As I Lay Dyingot. Persze minden bizonnyal egy erős nosztalgia is beszél belőlem, de én imádtam! Újra a nulláról a csúcsra került a zenekar, és a lemezbemutató turné szinte minden állomása sold out lett. Tim elmondása szerint azért az amerikai közönség részéről érződött az ellenszenv, nem mindenki várta tárt karokkal az „új” Lambesis-t, nem úgy, mint az európai turnékon, ahol szó szerint megőrültek az emberek, hogy eredeti felállásában lássák a zenekart. Tim elmondása szerint az újrakezdés óta azonban kizárólag üzleti alapon működött minden. Úgy fogalmazott:

Mindannyiunkat jó érzéssel töltött el, amikor együtt zenéltünk vagy dalokon dolgoztunk, de gyakorlatilag emberileg nehéz volt együtt léteznünk.

Bár minden zenakartag belement az újrakezdésbe, kivétel nélkül mind a négyen cipeltek még súlyokat Lambesis múltjából, teljes mértékben soha nem tudtak szemet húnyni a történtek felett. Ez volt a fő oka annak, hogy a Covid-pandémiát követő 2020-as zenekari leállás alkalmával, a visszatérésen egyébként is legtöbbet rágódó Nick Hipa, aki Lambesis-hez a megbékülést követően is jelentős aggályokkal tudott csak viszonyulni, úgy döntött, nem kívánja cipelni tovább a frontember múltját és inkább mégis távozna a zenekartól és grafikusi karrierjét folytatná tovább. (Korábban a Wovenwar dalokhoz is maga készítette a vizuálokat.) Persze Hipa a gitárját sem akasztotta a szögre, bár a kézenfekvő Wovenwar feltámasztása helyett egy 2017-ben alapított harmadik projektjének, a Mire-nek szenteli szabadidejét a mai napig.

2020-ban Lambesis nem tisztázott okokból elvált második feleségétől is, és minden, amit börtönévei után újra felépített, újra megdőlni látszott. 2022-ben Josh Gilbert is bejelentette, hogy inkább a Spiritbox-ban folytatná tovább. Jordan Mancino pedig konkrétan elhatárolódott Lambesis-től, és nem volt hajlandó beszélni sem vele, sem a zenekar menedzsmentjével. A frontember elmondása szerint ő és a menedzsment megtett mindent, hogy marasztalja a dobost, azonban Mancino nem volt hajlandó egyezkedni, így 2022-ben hivatalosan is elváltak útjaik. 

V. Exodus

Az eredeti felállásában újáalakult As I Lay Dying illúziója nem tartott hát tovább négy évnél. Az „új emberré” vált Tim Lambesis pedig nem érti, miért menekül előle mindenki, hiszen szabadlábra helyezése óta ő semmiért sem hibás. Nyilván törtet tovább, 2022-ben harmadszor is megházasodik, ezúttal Dany Norris lett a felesége, aki még az alábbi Austrian Death Machine dalban is feltűnik.

Ugyanezen évben pedig harmadszor is összerakja a már régóta üzleti alapokon működő aranytojást tojó tyúkjának számító As I Lay Dyingot. Az eredeti felállásból csak Phil Sgrosso maradt az énekes mellett, Mancinót az Unearth dobosa, Nick Pierce váltotta, Nick Hipa gitárost pedig szintén az Unearth gitárosa, Ken Susi. Josh Gilbert helyére pedig nem kisebb nevet sikerült fogni, mint a Miss May I aranytorkú basszerosát, Ryan Neff-et, akinek jelenléte nagy bizakodással töltött el, hiszen a Miss May I tinédzserkori személyiségemnek egy legalább akkora nosztalgiafaktora, mint az As I Lay Dying. Ez idő tájt még voltam annyira naív, hogy el is játszottam a gondolattal, mi van akkor, ha csak ez a supergroup hiányzott ahhoz, hogy az As I Lay Dying újra egyenesbe jöjjön. 2024 tavaszán kidobták a harmadik éra első single-jét, a Burdent, amivel egyidőben be is jelentették a novemberben megjelenő nagylemezt Through Storms Ahead címmel. Érkeztek a jobbnál jobb klippek, fény derült az őszi turnédátumokra és helyszínekre, amiben még Budapest is szerepelt.

Aztán 2024 őszén, még az album megjelenése előtt, ismét jött az özönvíz, ahogy eddig még soha nem tapasztalhattuk. Ryan Neff megköszönte a lehetőséget és távozott, ezután Nick Pierce és Ken Susi is követte a basszerost.

Bár legkésőbb Phil Sgrosso szólalt meg a közösségi médiában, valójában ő indította el a lavinát és ő távozott először. Amíg a másik három tag óvatosan fogalmazva távozásuk okaként annyit nevezett meg, hogy „nem volt jó a munkamorál”, vagy hogy személyes okok miatt távoztak, addig Sgrosso, aki ezelőtt minden bizalmat megszavazott a frontembernek, konkrétan kijelentette, hogy:

Nem volt biztonságos a zenekarban maradni!

Távozott továbbá az As I Lay Dying turnémenedzsere, valamint az Austrian Death Machine dobosa, Brandon Short is. Értelemszerűen törölték az Európa-turnét, mivel Tim Lambesis egy személyben maradt az As I Lay Dying összes tagja. Mivel mindenki arra gyanakodott, hogy megint a feleségével lehet probléma, Danny Lambesis ekkor még kijelentette, hogy bár vannak vitáik, Tim nem bántotta őt. Azonban nemrég kikerültek a közösségi médiában (valószínüleg) Danny Lambesis által kiszivárogtatott házi videók, amin Timmel veszekednek. A videókon Lambesis dühkitörései láthatók, ahogy vörös fejjel üvölt, a fejét csapkodja, vagy csak egyszerűen kerti asztalokat borogat.

Vajon így bánhatott zenésztársaival is? Erre gondolhatott Phil Sgrosso, amikor azt mondta nem volt biztonságos maradni? Ez csak feltételezés, de a tények ismeretében teljes mértékben elképzelhető. Lambesis ezek után úgy nyilatkozott, hogy valóban voltak feleségével nézeteltéréseik, azonban semmi illegálisat nem tett, és még ő érzi magát sértettnek mondván, hogy felesége többször fizikálisan is rátámadt, valamint verbálisan is bántalmazta őt. Ezek után a sértett Tim Lambesis harmadszor is elvált feleségétől. A zenekar tekintetében pedig kijelentette, hogy megért mindenkit aki távozott, azonban nem áll meg, tovább folytatja, és újra össze fogja rakni az As I Lay Dyingot.

Through Storms Ahead 

A tagok kiválása után, 2024 november 15-én a már kész (nyolcadik) stúdióalbumot mégis kiadta a Napalm Records. Hogy őszinte legyek, a tények ismeretében ekkor már azt reméltem a Through Storms Aheadtől, hogy gyenge árnyéka lesz csak az As I Lay Dying eddig ismert diszkográfiájának, és végre azt fogom tudni mondani, hogy „hát igen, itt az ideje elengedni a zenekart!” Azonban „sajnos” ez egy rohadt jó album lett, úgyhogy most megint törhetem a fejem, hogyan is kellene viszonyulnom hozzá.

Szóval az a helyzet, hogy van egy Phil Sgrosso, aki a zenekar durván 25 éve alatt már-már gépszerűen (és mai modern metal zenekarokat megszégyenítve) írja a jobbnál jobb riffeket, ezzel adva egy olyan gerincet a produkciónak, ami véleményem szerint kiemeli (és mindig is kiemelte) az As I Lay Dyingot a tömegből. Dallamos de súlyos, tempós, darálós, nagy refrének, abszolút magával tud húzni. Azon gondolkoztam, hogy ha lehúzzuk az ének sávokat, az alap instrumentálisan is abszolút megállja a helyét. Mondjuk az As I Lay Dying soha nem volt egy csak és kizárólag énekest kiszolgáló háttérzenekar, Sgrosso riffjeiben érződik az évek tapasztalata. Ken Susi pedig nyilván egy zseniális gitáros és nyílván beletette ő is a részét az album dalaiba, azonban annyira nem lógnak ki a sorból, hogy azt lehessen mondani, hogy „nah, ez mennyire egy Ken Susi riff!” Ellentétben Sgrosso stílusjegyei megkérdőjelezhetetlenek. Ének fronton nem mondanám, hogy így a nyolcadik stúdióalbumra Lambesis bármi olyat hozna, amit még ne hallottunk volna tőle, azonban Ryan Neff vokáljai zseniálisak, és szerencsére kapunk is belőlük bőséggel. Imádtam Josh Gilbert vokáljait is, de Ryan Neff arénarefrénei egyszerűen egy magasabb polcra helyezték nálam ezt az egy lemezes As I Lay Dying felállást. Konkrétan vártam,  hogy „jó, most Lambesis károg egy pár sort, de mindjárt leszakítja a plafont Ryan!”

Számomra is egy érdekes élmény volt ezt így hallgatni, hiszem nem hallgattam még úgy As I Lay Dyingot, hogy azt éreztem volna mintha a frontember ülne az anyósülésre, és sokkal jobban vezetne a vokalista. De persze megint nyilván a Miss May I nosztalgiafaktort szeretném csak belehallani. Imádtam Josh Gilbert vokáljait az elmúlt huszonpár évben, de számomra felüdülés volt valami újabbat hallani, legalábbis az As I Lay Dying berkein belül. Valami hasonlót érzek a dobfilleket tekintve, azt gondolom, hogy szintén egy új felfogással nyúlt hozzá Nick Pierce a cucchoz. Vagy csak ismételten örömmel hallgattam végre valami mást, mint Jordan Mancino tuka-tuka filljeit? Meglehet! Aki a Shaped by Fire albumon kifogásolta volna a „Mancino signature” stílust, az adjon egy esélyt a Through Storms Aheadnek, nem fogja megbánni.

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, kiemelném a The Cave We Fear To Enter című dalt, aminek az utolsó harmadától (nagyjából a breakdowntól a dal befejezéséig) még magam is meglepődtem, hogy milyen szépen vannak azok a témák megoldva, pedig én aztán az a hallgató vagyok, aki a dobot figyeli legutoljára egy dalban. Dalszövegek tekintetében sem gondolom, hogy bármi újat kapnánk. Lambesis a maga költészetébe burkoltan, kellő homályossággal fogalmazza meg élete terheit, problémait, aztán mindenki lásson bele amit szeretne. Mondjuk a Burden című dal szövege egy kicsit elgondolkodtatott, hogy vajon ki milyen terheket cipel. Felvetült a kérdés bennem, hogy vajon ex-felesége és három nevelt gyermeke milyen terheket cipelhet egy gyilkossági kisérlet után? Nah, de mindegy, biztosan jól fizet az önostorozás... Összesen 11 dal került a lemezre, 42 perc játékidővel, ami engem nagyon magával tudott vinni, négy videóklip és egy lyrics videó pedig elé volt, hogy zseniálisan megtámassza az albumot.

Hogy végső ítéletet hozzak az As I Lay Dying felett, azt kell mondjam, hogy még jót is tett ez a vérfrissítés magának a zenekarnak. A Through Storms Ahead albummal kaptunk egy kis előzetest, amiben megnézhetjük mi lehetett volna az As I Lay Dyingból, ha frontemberünk (egykori példaképünk) nem vert volna szét maga körül harmadik alkalommal is mindent. Azt gondolom, hogy ezek után már azon is felesleges elgondolkozni, hogy vajon a művész vagy maga a művészet a fontosabb. Elvakult rajongóként sokáig próbáltam elválasztani Lambesis magánéletét és magát a zenéjét, de azt gondolom, hogy mostanra nálam is elfogyott a cérna, hiszen Lambesis mindent megtesz annak érdekében, hogy a saját szobrát porrá őrölje. Jelenleg azt kell mondjam, hogy el kell engednem az As I Lay Dyingot, bár persze biztos vagyok benne, hogy Lambesis újra fel fogja támasztani hamvaiból a zenekart. De még is ki fog még szóba állni vele? Jól fizetett session zenészekkel fogja játszani a Forever-t, csak azért mert pénz van benne?

Tulajdonképpen azon sem lepődnék meg, ha a kiadók is elzárkóznának tőle mint attól az előadótól, akit emberölési kísérletért csuktak le, aki háromszor bukott meg zenekarával, aki háromszor házasodott és vált el, aki minden támogatást megkapott úgy zenésztársaitól mint a közönségétől, és egyszer sem élt a lehetőségeivel. Lehet hogy nem mindenki mással van a probléma... Mindenesetre köszönöm az elmúlt 25 évet, As I Lay Dying!

#D.