Az ausztrál metalcore banda november 8-án dobta ki legújabb albumát amit hihetetlen kreatívan Make Them Suffer címen neveztek el. Azonban ne legyünk ilyen szigorúak, ugyanis amit az album címadásának brainstormingjából kispóroltak, azt a kreativitást az album dalaiba fektették, és én bőven meg is elégszem ezzel!

Az alapító frontember Sean Hermanis többször is beszélt már interjúkban arról, hogy milyen nehéz is volt zenekarát megismertetni a nagyvilággal. A nyugat-ausztráliai Perth városából nem volt egyszerű kiugrani, Sean elmondása szerint a távolságok miatt a város teljesen kiesik még az ausztrál zenei életből is. Az ausztrál metal szcéna zenekarai főleg a keleti partól kerültek a világot jelentő deszkákra, például a Northlane és a Polaris Sydneyből, a The Amity Affliction a Queenslandi Gympieből, vagy a Parkway Drive Byron Bayből – hogy csak a legnagyobbakat említsük.

A zenekarnak rá is ment az első négy éve arra, hogy kiadót találjanak. 2010-ben saját kiadásban megjelent az első bemutatkozó EP Lord of Woe címmel, ami után még 2 év eltelt, mire a Roadrunner Records leszerződtette őket, és még ugyanazon évben kiadták első stúdioalbumukat Neverbloom címmel. Az első album sokkal inkább egy nyersebb, progresszívebb, darálósabb deathcore lemez lett egy kevés klasszikusabb metalcore riffeléssel fűszerezve, és akkor még csak tényleg helyenként színesítve, de megjelent a női tiszta vokál és az elektronika / billentyű kombó, ami azóta már szinte védjegye lett a zenekarnak. Akkor még Louisa Burton teremtett atmoszférát a billentyűvel és lágy tiszta vokáljaival, és tette mindezt egészen 2017-ig.

Majd ezután jött a második lemez 2015-ben Old Souls címmel, aminek köszönhetően a zenekar kiadót tudott váltani, és nem kisebb névvel szerződtek le 2016-ban, mint a Rise Records. Habár a Make Them Suffer zenéje ekkor már ismert volt az online térben – és bár ekkor már párszor játszottak a kontinensükön kívül –, az új kiadó biztosítani tudta a zenekarnak – az általuk régóta áhított – nemzetközi színtéret is, ezzel pedig ugrásszerűen nőtt a zenekar hírneve. 2017-ben jött a harmadik lemez Worlds Apart címmel, ami stílusában mintha az első lemez fordítottja lenne. Kezdetben a deathcore-t színezték metalcore-ral, azonban itt a metalcore jegyek dominálnak inkább, több a tiszta ének és bátrabban használják az elektronikát is, mint előtte.

A harmadik album bemutatásához társult egy nem gyenge amerikai, kanadai, európai és ausztrál turnésorozat, melyet a Make Them Suffer headliner pozícióban csinálhatott végig, support zenekarokként pedig a Wage War, a Novelists vagy az Alpha Wolf melegítette be a közönséget. A 2017-es év azonban a sikerek mellett rengeteg változást is eredményezett. Lachlan Monty ritmusgitáros még 2016-ban távozott majd 2017-ben Chris Arias-Real basszerost Jaya Jeffery váltotta, de még a tiszta vokálos-billentyűs Luisa Burton pozíciója is cserére szorult, akit Booka Nile váltott.

2018-ban még egy tagcsere történt a dobok mögött, Tim Maddent váltotta Jordan Mather, így az alapító felállásból már csak Nick McLernon gitáros és a frontember Sean Harmanis maradt. Turné turnét követett, a zenekar gőzerővel dolgozott az új tagokkal, és fűrdőzött a jól megérdemelt sikerében egészen 2020-ig, amikor is a Covid pandèmia miatt nekik is kényszerpihenőre kellett vonulniuk. Azonban a lockdown alatt sem tétlenkedett a zenekar, 2020 nyarán kidobták a negyedik nagylemezüket How to Survive a Funeral címmel. Egy sokkal kiforrottabb, nagybetűs metalcore albumot kaptunk, persze – szokás szerint – nem nélkülözve a deathcore jegyeket sem. Maga a zenei alap is zseniális, azonban nálam az ének vitte el a hátán azt az albumot. Sean zseniálisan kiad magából mindent, tiszta ének, mély deathcore hörgés, magas acsarkodás, kórusok, amikhez Booka Nile lágy tiszta vokáljai párosulnak. Egyszerűen egy zseniális metalcore album lett a How to Survive a Funeral!

Aztán 2022-ben – mire a vírus után újraindult volna az élet – Booka Nile meghívást kapott hogy szerepeljen a „Married At First Sight” nevű ausztrál televíziós realityshow következő évadában. A vokalista élt is a lehetőséggel, így azonban zenekari teendőit a következő pár hónapban nem tudta ellátni, valamint Sean is félt a realityshow hozadékától, félt hogy zenekarát (amibe több mint 10 év munkáját fektette) ez alapján fogják megítélni, vagy hogy negatív reklámnak fog tűnni a közönségüknek, így a zenekar úgy döntött, itt az idő hogy elváljanak útjaik Booka Nile-tól. A frontember elmondása szerint ekkor érezték azt először, hogy betelt a pohár. Arra a megállapodásra jutottak, hogy a problémás női vokál posztját mellőzve négyen folytatják tovább. Azonban ez a terv is keresztül lett húzva, hiszen nem kisebb talentumot sikerült fogniuk végül a női ének posztjára, mint az akkor éppen szabadúszó Alex Reade-et, és egy ilyen opció mellett nem tudtak szó nélkül elmenni.

Alex Reade zenekara, a Drown This City épp ekkor oszlott fel, és mivel Alex és (a Make Them Suffer gitárosa) Nick McLernon már ismerték egymást előtte, szinte egyértelmű volt a forgatókönyv. Mondhatni Alex Reade a legjobb időben volt a legjobb helyen. Az ezt követő évben, 2023-ban a zenekar ismét kiadót váltott, mikor is a SharpTone Records gondozásába kerültek. A megannyi tagcsere bár kezdetben csapásként nehezedett a tagokra, így utólag azt kell mondjam, a vérfrissítés kifejezetten jót tett a zenekarnak, és a pandémia után lassan, de nagyon biztosan építették fel újra magukat. Lassan, ugyanis az elmúlt négy évben nem kaptunk mást a zenekartól mint elszórva egy-egy single klippet. Biztosan, mert a zenekar talán még soha nem állt ennyire stabil lábon, mint jelenleg.

A frontember elmondása szerint ez már egy teljesen új Make Them Suffer, és az idei album is pont azért kapta a Make Them Suffer nevet, hogy ezzel is mintegy új alapkövet fektessenek le a jövőre nézve. Egy új korszak kezdete ez az album, és hát elég szilárdra sikerült. A legnagyobb erőssége, hogy hihetetlen változatos ez a lemez! Amikor először hallgattam végig, körülbelül 10 másodpercenként kapkodtam a fejem hogy: „Aztarohadt’ mi ez a dalkezdés! Aztarohadt’ mekkora refrén!? Aztarohadt’ mekkora breakdown! Aztarohadt’ Alex Reade!” Kellett ő a zenekarnak mint egy falat kenyér! Az előző női énekesek nagyon jól ellátták a másodvokál szerepét, – bőven fel tudták dobni a dalokat a tiszta énekükkel –, de Alex egyszerűen olyan atmoszférát teremt, amit előtte még nem hallhattunk. Iszonyatosan képzett énekesnő, egyszerűen mindenre képes a hangjával, és ki is van aknázva minden lehetőség: tiszta ének, scream vokál, billentyű, samplerpad egy személyben. Remekül egészíti ki Sean énektémáit, aki szintén kihozta magából a maximumot, és még az előző albumokon hallottakra is rá tud tenni egy lapáttal! Hihetetlenül dinamikus énektémák húznak magával, Sean hangja egyszerűen zseniális. A zenei alap is rendkívül változatos, az egész albumon a metalcore dominál – de persze a már megszokott deathcore és djent elemek is ügyesen bele vannak keverve. Alex a billentyűt és az elektronikát legalább olyan jól tudja kezelni, mint a hangját, elég bátran is vannak színezve a dalok elektronikával, például a Mana God vagy az Epitaph mindenképp említésre méltó ebből a szempontból.

Nagyon jó húzása van a lemeznek, és nem éreztem hogy lennének töltelékdalok, mind a 10 dal (plusz intro) közel 40 perce fent tudta tartani az érdeklődésem. Remekül összerakott koncepció, habár az album eleje mindenképp erősebbnek érződik, meglehet hogy ez csak annak tudható be, hogy a klippes dalok már jóideje kint voltak single kiadásban és nagyjából ezerszer hallgattam már meg őket. A Doomswitch például már két éve kint van, vagy az Epitaph is már több mint fél éve. Az album hangzását és stílusjegyeit tekintve azt kell mondjam, hogy le se tudnák tagadni a srácok hogy ausztrálok. Helyenként a Polarist hallom, néhol a Northlane jutott eszembe, de ez egyáltalán nem probléma, hiszen imádom ezt az ausztrál core vonalat, és nyílván a kontinens távolságából adódó zártsága is közrejátszik abban, hogy a zenekarok egymásból inspirálódnak. Az inspiráció azonban nem nő túl a saját kreativitásukon, és nem hogy megőrizték a saját hangjukat, de még magasabb szintre is emelték azt.

Véleményem szerint a 2020-as években – az általam egyébként rendkívül kedvelt – metalcore szcéna soha nem volt ilyen mélyponton mint manapság. Elszomorít, hogy a hihetetlen ötlethiányban szenvedő zenekarok, jobb esetben csak önmagukat ismételve, rosszabb esetben egymást ismételve tudnak csak alkotni. Vannak, akik úgy újulnak meg, hogy úgymond Kublai Khan-osítják a zenéjüket – (ugye Counterparts!?) –, vagy vannak akik mások slágereit feldolgozva próbálnak meg figyelmet generálni – (ugye August Burns Red?! Kíváncsian várom már, hogy mi lesz a hihetetlenül váratlan karácsonyi sláger tőlük idén!). De persze vannak zenekarok, mint a Make Them Suffer, akik albumról albumra fejlődve préselik ki magukból a maximumot. Tették ezt így idén is, tehát azt kell mondjam, hogy összességében remek album lett a Make Them Suffer! Hallatszik a lemezen a négy év munkája. Így is lehet ezt csinálni 2024-ben! Még azt is ki merem jelenteni, hogy az év metalcore albumát kaptuk, de hogy dobogós, az szinte száz százalék! Lendületes húzás, ötletes dalok, súlyos zenei alap, zseniális énektémák, remek videóklipek, és még kecskét sem kellett áldozni hozzá!

#D.