Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz.

A This Could Be Heartbreak is elindult már egy olyan úton, ami az elektronikus betétek és a ’sokkal több éneklés, mint hörgés’ felé haladt, de igazán a Misery-vel maxolták ki az ausztrálok a popfaktort. Nekem nem volt vele különösebben bajom, mert Joel éneklésével színesedett a repertoár, Ahren hangja pedig még mindig annyira egyedi, hogy csak imádni lehet. Ehhez képest, ahogy az új lemez indul, az nettó múltidézés, hiszen ahogy a Coffin baljóslatú zongorája és egyhangos döngöldéje átcsap az All My Friends Are Dead blastelésébe, na, ott simán kétezervalahány nyarán, a Warped Tour fénykorának egyikén érezhetjük magunkat. Ennek ellenpontjaként az Aloneliness vagy a Just Like Me pedig simán rádiópopnak hathat, de valahogy ez a legnagyobb erénye ennek a lemeznek: ki tudja balanszolni úgy a súlyosságot és a könnyedséget, hogy mégis fent tud maradni a kötélen és nem hullik alá az örvénylő mélységbe. Sok támadás érte a srácokat amiatt, hogy nem tudják, igazán mit is akarnak csinálni, de az én szempontomból ez mégis tökéletesen látszik: úgy szolgálják ki a közönségüket, hogy a saját progresszív kreativitásuk se legyen ketrecbe zárva. Úgy hozzák össze az újító szándékukat a múlt keménységével, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Én ezt inkább elismerésre méltónak nevezném, semmint bukásnak vagy kétségbeesett kapkodásnak a műfajok között. Az előadóművészet egy olyan iparág, ahol amúgy sem lehet soha senkinek megfelelni, legalább önmaguknak és a rajongóiknak megpróbálnak. Ez pedig eléggé jó gondolat.

Zeneileg egyébként sajnos nincsenek nagy megfejtések a lemezen, de a műfaji sokszínűségnek köszönhetően mégis tudják úgy dobálni a sablonokat, hogy ne legyen unalmas. A kezdeti farfelszántás után jön a Soak Me In Bleach rádiórockja, ami kissé feloldja a súlyosságot, noha szövegvilágában viszi tovább a vonalat. Aztán az All I Do Is Sink és a Baltimore Rain megint kicsit keményebbek – bár korántsem a kezdő páros szintjén -, majd az Aloneliness ismét felold a popjával. Nyugi, nem megyünk végig az egész dalfüzéren, de mégiscsak ez szemlélteti legjobban, hogy mit akartak a srácok elérni. Nálam pedig el is érték, hiszen alapból imádom, ha vegyítik a stílusokat a zenekarok, itt pedig a metalcore és a pop van terítéken, amiből mindkettőben bizonyított már a banda. Lehetne ezt kisujjból előrángatott, kötelező megjelenésnek titulálni, de én éreztem azt, hogy Joel-ék energiát fektettek abba, hogy ezt a depresszív világot, amit hoznak kétévente, kiterjesszék és előre mozdítsák, és tény, a világot nem fogják vele megváltani, de a rajongóknak tökéletes lesz. Plusz azoknak, akik fogékonyak a sötét mondanivalóval felépített, mégsem koromfekete zenére. Kampányolok azért, hogy a következő csak három év múlva jöjjön, meglátjuk mit enged a Pure Noise Records az ausziknak!

Jam