A trióra fogyatkozott ausztrál metalcore csapat hatodik albuma egy olyan kísérletezés eredménye, amire ugyan számítani lehetett az elmúlt pár év alapján, mégis a végeredmény teljesen más, mint amit vártunk. Igen, elismerem, egészen érdekes a helyzet, viszont végighallgatva a Misery-t kijelenthető, hogy egyáltalán nem rossz. Sőt…

Meggyőződésem, hogy ha nem változtattak volna a srácok egy kicsit (inkább nagyon) a zenén, akkor fele ennyire szórakoztató vagy maradandó albumot sem sikerült volna kihozniuk, emellett unalmassá is váltak volna, hiszen az előző pár lemez csak lassan, lépésről lépésre mert lágyítani, de a váz megmaradt. Ez persze nem baj, hiszen a This Could Be Heartbreak nekem egy egészen kellemes élmény volt két éve, és azóta is dudorászok róla pár tételt (konkrétan a lemez első felét), viszont a mostani korong egy teljesen más dimenzió. Alapból az elektronika dominál, és mielőtt azonnal kiikszelnétek az oldalt, mondván, hogy „ezek is eladták a lelküket a diszkósátánnak”, szerintem hallgassatok bele a címadóba, vagy nézzétek meg a klipeket, amiket az album felvezetéséhez készítettek a srácok (eléggé király kisfilmek), és rájöttök, hogy ezzel egyáltalán nincs baj. Igaz, metalcore helyett egy modern metal, sőt, néhol ’csak’ modern rock lemezt kaptunk, azt viszont stílusosan, őszintén, szerethetően, és igen, néha egy kicsit bugyután.

Az egyik legnagyobb újítás talán az lehet, amit az Issues is meglépett pár évvel ezelőtt a Headspace-en, amikor Michael a röfögés helyett elkezdett énekelni. Na, itt is valami hasonlóról van szó, ugyanis Joel sok helyen minden ordibálást sutba vágva elkezd dalolni, és ez egyáltalán nem áll rosszul a hangzásnak. Sőt, a két énekes felállás nekem sokszor még jobban tetszett, mintha jött volna egy-egy keménykedés. Jó, persze, azért nem kell megijedni, ilyenekből is akad bőven, hiszen azért kár lenne teljesen kukázni a hörgéseket, és a fő dallamfelelős még mindig Ahren, de nekem üde színfolt volt ez a változtatás. A másik, hogy az elektronikát nem csak színezésként, hanem masszív elemként használja a banda, amit szintén csak üdvözíteni tudok, hiszen baromi jó dolgokat hoznak ki belőle. A címadó szinte teljesen elektronikus alapokon nyugszik, a Feels Like I’m Dying szintén erősen gépközpontú, vagy a záró The Gifthouse-t is említhetnénk. Ettől a hangzástól egy egészen egységes megszólalást kap a Misery, ami talán koncepciót is rejthet maga mögött, de egy biztató kikacsintást a jövőt illetően mindenképpen. Én szeretem ezt az utat, tessék folytatni! Ráadásul a klasszikusabb tételek, mint a Holier Than Heaven vagy a Drag The Lake is sokkal magasztosabb, hovatovább epikusabb hatást keltenek így.

Viszont a szövegekre mindenképpen nagyobb hangsúlyt és odafigyelést kéne fektetni, mert ez az állandó halállal való perlekedés egy kicsit kezd már unalmas lenni. Ráadásul, amikor egy dalnak az a refrénje, hogy „Feels like I’m dying”, majd pár dal múlva „We’re all gonna die here”, majd a címadóban a női hang „I just wanna die” és a többi… Értem én, sztori, kapcsolódási pontok, satöbbi, satöbbi, de nézzük már meg a Twenty One Pilots-ot, hogyan kell sztorit mesélni egy lemezen. Nem úgy, hogy ismételgetjük a fő sztorielemet, ez száz százalékban biztos. Ettől függetlenül nem volt nagy bajom az ausztrálok korongjával, szerintem egy igazán jó irányba haladnak, és ha nem is életük mesterművét szállították, mindenképpen egy kiemelkedő anyagot. Megvannak a klasszikus pillanatok, nem kell attól félni, hogy ne tudnánk ugrálni vagy pogózni rá, de sokkal finomabban, stílusosabban tálalták az egészet. A hangzás tökoké, a dallamok megvannak, egyedül a szövegekkel lehetne még mit kezdeni, mert az komolyan beleköp az összképről főzött levesbe. Talán majd legközelebb.

Jam