Egészen pontosan október 4-én dobta ki a Fever 333 legújabb albumát, ami a Darker White címet viseli, de mielőtt egyből egy leszúrt Rittbergerrel kombinált csukafejes kombóval belevetnétek magatokat az új lemezbe, beszéljük át egy kicsit, mi történt eddig – ha valaki esetleg most találkozna a zenekarral először. Szóval a fogalom amit körül fogunk járni nem más, mint Jason Aalon Butler.

Először 2010 környékén találkoztam a Letlive zenéjével. A kaliforniai post-hardcore banda első nagylemezével a Fake History-val olyan alapot rakott le, amire aztán lehetett építeni az elkövetkező években. Véleményem szerint azóta is kimagasló a változatosság, amit ezen az albumon hallani lehet. Jason üvöltözése és tiszta vokáljainak kiszámíthatatlansága egyszerűen magával sodor, a dalok teljesen eltérnek a megszokott „verze, refrén, bridge, verze, stb.stb.” dalszerkezetektől – mint a századik metalcore vagy hardcore bandánál, mikor már tudod előre, hogy mi fog jönni… Na, ezen az albumon ez elmarad. Mintha a „minden szabály felrúgva” módszer mégis egy tökéletes összhangot hozott volna létre.

Szóval erre az alapra kijött 2013-ban a The Blackest Beautiful, majd 2016-ban az If I Am The Devil... lemez, amely sorminta folyamatos fejlődést mutatott, egyre kifinomultabb elemekkel, és kicsivel több tiszta vokállal mint azelőtt. A dalok mondanivalóját tekintve Jason egyre mélyebbre ásott a politika, a rasszizmus, a gender, az általános kirekesztettség vagy szimplán csak a közélet mocsarában, olyan dalokkal mint a White America’s Beautiful Black Market vagy a Good Mourning America. A fokozatos felívelés és harmadik album után egy évvel azonban a zenekar bejelentette a feloszlását.

Ekkor Jason új zenekart alapított Pressure Cracks néven, ami az előbb említett post-hardcore vonalat vitte tovább, de szinte bizonyos volt, hogy frontemberünk ennél többet szeretne. Mintha zenéjét egy nagyobb célnak szeretné szentelni. Ez az űr adott teret egy újabb zenekar megalapításához, ahol még mélyebbre áshat minden előbb említett témában, szélesítve újabb fájdalmakkal mondanivalóját. Ez lett a Fever 333.

Safe space

Jason elmondása szerint nem egy szimpla zenekart, hanem egy közösséget teremtett, egy „safe space-t” mindenkinek, aki a világ gondjaival küzd – mint ahogy ő maga is. A tagok megválasztása sem volt teljesen légbőlkapott. A háromtagú zenekar az afroamerikai Stephen Harrison (ex-The Chariot) gitáros, a fehér amerikai Aric Improta (Night Verses) dobos és a magát két rasszúnak tartó Jason. (Jason édesanyja fehér bőrű, édesapja afroamerikai). Tehát ezzel is tudatosan szimbolizálta az egyenlőséget és a rasszok közti együttműködést a zenekar.

I got a mouth like Malcolm, and hands just like Ali,

Black Panther, white mother, you better not try me!

(Burn It)

2018-ban megjelent a bemutatkozó kislemez Made an America címmel, ahol már az első trekkel elereszti Jason a gyeplőt és merészebb kijelentések hangzanak el, mint előtte bármikor, ecsetelve például, hogy a rabszolgák és a színesbőrű bevándorlók hogyan építették fel Amerikát. Illetve hogy ez az ellentét a mai napig jelen van az amerikai társadalom minden szegletében, miközben persze a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” eszméit hirdeti az ország. #álszentség

A Made an America egy Grammy-jelölést is hozott a zenekarnak 2019-ben, best rock performance kategóriában.

A zenekar megszólalása egyébként korántsem hasonlít a Letlive-hez. Mikor először hallottam a bandát, nekem az jött le, mintha a Rage Against the Mmachine-t hallanám egy harcore alapon mai, modernebb kiadásban. És az ének?! Hát itt aztán Jason minden oldalát megmutatja: scream, tiszta vokál, de legnagyobb részben rap! Igen, RAP! Nem mondom, hogy soha nem hallottam még ilyet, azonban érdekes kombó volt, mert az alap nagyrészt metál, így első megfejtésem az volt, hogy ez rapcore lesz! És hát a wikipediát segítségül hívtam, ami meg is  erősített ebben, valóban rapcore. Biztos az én hiányosságom, de ezt a két műfajt én még nem tapasztaltam meg együtt, de azt kell mondjam, hogy hibátlan. Főleg ilyen velőjű mondanivalóval. #tízszázezerpont

Kezdeti lelkesedésem a zenekar nem engedte lankadni, ugyanis egy évre a bemutatkozó kislemez után 2019-ben ki is dobták az első nagylemezt Strenght in Numb333rs címmel, ami aztán maga volt a kánaán. Nincs mit szépíteni, imádom azt a lemezt! Véleményem szerint az eddigi legjobb albumuk, sokkal letisztultabb lett, mint az első korong és szinte biztos, hogy ezen vannak a legnagyobb dalok az egész diszkográfiában. Elég megemlíteni a Burni It, a One of Us, az Animal, vagy akár személyes kedvencem, az Ingelwood dalokat – utóbbi konkrétan Jason életének kezdeti szakaszát meséli el:

Imagine being born in a hospital whose doors open up

right into a cemetery. How’s that for metaphor?!

(Inglewood)

#libabőr 

És hogy érdemes-e ilyen témákban megszólalni azt talán a 2020-as George Floyd incidens is mutatja. De az, hogy a Burn It című dalt hogy lehetett 1 évvel az incidens előtt ilyen kísértetiesen leírni, az egyszerűen azt mutatja, hogy nem ez az első alkalom, hogy Jason a rasszizmus és elnyomás szavakkal találkozott életében. (George Floyd utolsó mondata „I can’t breath!” volt, ahogy egy rendőr térdelt a nyakán – ha valaki nem emlékezne a storyra!)

See we always on the run, cause they be chasing us for fun

When the neighbourhood in pieces, They say to pray and look to Jesus

Light a candle with the sun cause we lost another one

(Burn It)

Majd 2024-ben itt az új lemezről egy visszatekintés az esetre:

Pulling out your wallet tryina grab your ID ,

or on the ground saying officer I can’t breathe!

Can you feel me now?

(No Hostages)

Viharfelhők

Nem lehet mondani, hogy a zenekar lustálkodott volna, ugyanis 2020-ban már meg is jelent a második lemez , a Wrong Generation. Büszkén oda lehet tenni az előző mellé, hibátlan folytatás, viszont itt aztán már nincs dilemma, már fent vagyunk a vonaton. A gitár sound olyan koszos, hogy öröm hallgatni, az ének soha nem volt még ennyire dühös, habár több rapet vélek felfedezni mint előtte. Nah meg persze nem fukarkodtak az elektronikával sem a srácok, szét van samplerezve az album rendesen, de hàt ugye ez az a zene, ahol mindent is lehet.

Azonban a hibátlan folytatás ismét nem szárnyalhatott tovább, ugyanis Jason mindkét partnere Stephen és Aric közösen úgy döntött, hogy magára hagyják az énekest és megalapítják a House of Protection nevű kétszemélyes bandájukat. (Ami egyébként szintén hibátlan és tudnék további 2-3 oldalban áradozni róluk, de ez itt most nem az ő képregényük! #csekkoljátokle!)

Jasonnek tehát új tagok után kellett néznie és erre az újjászervezésre bizony ráment 1-2 év kiesés. De megtartva az afroamerikai vonalat hibátlan karaktereket talált maga mellé. April Kae személyében a női kvótát is ki lehet pipálni a basszusgitár mögött, a dobok mögé Thomas Pridgen került, a gitáros pedig Brandon Davis lett. Egy–két single klip után 2024-ben az új formáció már ki is adott egy kislemezt Murderes + Noosebleeds címmel, a rajta található 6 dalból négyet videóklippel is megtámogatva. Áradozhatnék, hogy na most már tényleg ez a legjobb, amit valaha hallottam tőlük, viszont az igazság az hogy… ez tényleg így van!

Az élő színpadi képről, amit a zenekar egyszerűen koncert helyett csak demonstráció néven illet, nem esett még szó, de talán annyi elég is, amit Oli Sykes, a BMTH frontembere nyilatkozott a zenekarról, miszerint

nem szeretném, ha egy ilyen zenekar lenne az előzenekarunk, ugyanis úgy gondolom, hogy mi is kemény bulit csinálunk a színpadon, de aztán nézem ezeket a srácokat és azt kérdezem magamtól: hogy fogjuk ezt túlszárnyalni? Nem tudjuk! 

Összegezve tehát az eddigieket örülök hogy vannak ma még ilyen előadók, akik a saját életüket így tudják papírra vetni, így tudnak és mernek írni a körülöttük lévő világról vagy az őket nyomasztó problémákról. Úgy gondolom, hogy Jason munkássága mindenképp kimagasló a mai zenei színtéren a sok klisés és unalmas „death, pain, suffering, emptiness” témájú metalprodukció tengerében, és mindenképp nagyobb elismerést érdemelnének.

And when y’all was learning violin

I was learning violence!

(Inglewood)

#D.