Az angliai metalcore színtér egyik éllovas bandájának számító Architects legújabb korongjára mindössze két évet kellett várni, amely úgy-ahogy belefért. De hogy ezután még két évet várjunk az újabb adagra?? Na, az már nehezebb lesz!

Bár a Daybreaker (2012) sem volt ugyan egy elhanyagolható album, de minden rajongó egyetértett abban, hogy a Hollow Crown-t (2009) meg sem közelítette. Azzal a lemezzel ez a banda anno letette a névjegyét és azóta is azon munkálkodik, hogy sikerüljön megugrani a mércét. Jött azóta nem egy lemez, de mindegyik csak próbálkozott azzal, hogy felülmúlj (vagy legalább csak megközelítse) a nagy elődöt (Álmost, Ondot, Kondot....válasszatok). Most viszont, legalább százszor végighallgatva a lemezt, kijelenthetem: megérkezett az a korong, amelyre 2009 óta minden rajongó várt. Már tavaly a Bring Me The Horizon bebizonyította, hogy lehet ebben a műfajban, tiszta ének nélkül, dallamos hörgéssel egy olyan egészet létrehozni, amelyről még évek múltán is beszélni fognak az emberek. Most az Architectsen volt a sor, hogy visszavágjon a honfitársnak és megmutassa, hogy bizony ettől még a BMTH nem ülhet nyugodtan a babérjain, hiszen a trónkövetelők már a kapukat dönegtik. Így tehát nagy súly nehezedett a bandára: önmaguk legjobbját és a versenytársakat is felül kellett múlni, mindeközben pedig egy olyat alkotni, amellyel a rajongók is elégedett lehetnek.

A LF//LT tizenegy tételéből 10 sláger, egy pedig átvezető. Azt hiszem, minden banda álmodik erről, hogy ilyen kritikákat kapjon (nyilván nem tőlem, hanem befolyásos és jelentős emberektől), de nagyon keveseknek adatik meg. Éppen ezért hatalmas öröm számomra, hogy megírhatom róluk (még ha sosem olvassák is el), hogy "Srácok, Nektek sikerült!". Olyan elemi erővel dörrennek a dalok, olyan súlyuk és húzásuk van, hogy a hallgató csak a fejét kapkodja, hogy ez meg hogy lehet? A breakek hasba rúgják az embert, a riffek letekerik a fejét a refrének pedig elkápráztatják. Itt jegyzeném meg egyébként, hogy Sam Carter hangja teljesen más, mint az eddigi lemezeken volt, de éppen ezért jó. Ezek a félig scream-félig tiszta dallamok annyira bele tudnak mászni az emberbe, hogy napokig nem szöknek ki a hallójáratokból. És ez két fricska összekovácsolása egyetlen tulajdonságba: egyrészt odaveti Oli-nak a BMTH-ba, hogy "haver, én ezt élőben is el tudom énekelni!" - pontosan ezért vártam eddig a kritikával, hogy ezt le tudjam ellenőrizni és tapasztalatból mondom: tényleg el tudja énekelni! Másrészt fricska az egész metalcore színtérnek, ahol mindenki a dallamos, tiszta éneket használja újításként. Az Architects bebizonyította: nem kell, e nélkül is tudunk slágereket írni. De milyeneket! Gondoljunk csak az előzetesen kiszivárgott Naysayer, Broken Cross, C.A.N.C.E.R. hármasra... Ehhez még felsorolhatnék pár dalt, de felesleges, mert az egész egyben üt olyat, amitől nem térünk magunkhoz egy jó ideig. A Gravedigger kezdése, a Colony Collapse kántálása, a The Distant Blue felütése, stbstb. Napestig sorolhatnám, hogy miért ez 2014 legjobb metalcore lemeze, de nem teszem. Aki csak egy kicsit is szereti ezt a stílust, annak kötelező hallani! Most!

Jam