Oli Sykes és kis úttörőbrigádja egy olyan munkát tett le az asztalra, amelyet valószínűleg senki nem várt: zseniálisat! Itt van ez az agyonhypolt zenekar, amelynek énekese körül majdnem olyan személyi kultusz alakult ki, mint Jared Leto körül; volt három lemezük, amely alapján egy közép-felső kategóriás death/metalcore bandának tűnhetnek; botrányoskodtak, tagot cseréltek, kiszivárogtatták a lemezt (valakik), majd pedig elérkezünk a jelenbe: a kárörvendők arcáról lemosták a vigyort, mindenki máséra viszont hatalmas, fülig érőt varázsoltak. Megvan a marketing, megvan a fejlődés, megvan a tudatosság, megvan az odacsapás, megvan az album és megvan az egész gyümölcse. Már csak pálinkát kéne belőle főzni... Értem ezen azt, hogy a mérhetetlen mennyiségű (mármint a BMTH-hoz képest) tiszta éneket vajon hogy fogja Oli élőben produkálni? Talán ez lehet majd a legnagyobb kérdés, de a magam részéről ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy elég sok mindenen ment keresztül a banda, ezt is meg fogják oldani.

Szóval a tagcserére visszatérve: gitáros távozott (Jona Weinhofen) és sampleres érkezett (Jordan Fish), amely ugyebár aggódásra adott okot, hiszen senki nem akart egy viccé parodizált, élő hangszereket és erőt háttérbe szorító popcore lemezt hallgatni. Aztán megérkezett a két hírnök (Shadow Moses, Sleepwalking) és megnyugodtak a kedélyek. Igen, jelen van az elektronika, masszívan képviseli magát az albumon, de megközelítőleg sem annyira, mint az okosan kigondolt, erőteljes és ötletes riffekkel prezentált gitárok, vagy éppen a tökéletes dobmegoldások. Értem ezalatt azt, hogy a zenekar tudta úgy fűszerezni a produktumát, hogy a jut is marad is elv maradéktalanul (hajajj...) teljesüljön és az egész hangzás teljesen üljön. (abbahagyom, ígérem!) Amiről eddig nem ejtettünk még szót, a kultusz-figura, Oliver, aki mostani teljesítményével egész eddigi életművét lekörözi minimum 46-szor, ráadásul most már kicsit érthetővé válik az is, hogy a kivarrt kisfiús kinézetén kívül mit lehet még benne rajongásig imádni. Ugyanis a hörgések mellett már a dallamos üvöltéseké a főszerep, amelyet néhol megszakít, néhol pedig teljesen száműz a tiszta, dallamos és fogós ének. Persze nem kell azt hinni, hogy jövőre már falunapra járnak a srácok haknizni, mert azért egy Anti-Vist vagy egy Shadow Moses még mindig bőven megfeküdné a Lagzi Lajoshoz szokott örökifjak sekély gyomrát. Viszont azt semmiképp nem söpörhetjük a szőnyeg alá, hogy metalcore szinten ez egy akkora slágerhalmaz, amekkorát még nem igazán hordott a hátán a Föld. Minden dal, minden egyes mozdulat olyan szinten ki van gondolva és építve a korongon, hogy mérnökök sem csinálhattak volna ennél pontosabb makettet. Ráadásul ebben a lemezben testesül meg mindaz, amely kijelöli a zenekar és a műfaj jövőjét, még ha nem is éppen ez az első ilyen próbálkozás a világtörténelemben.

A magam részéről eddig egyeduralkodónak tartom Oliék lemezét, de hát még nagyon az év elején vagyunk, szóval nem akarnék messzemenő jóslatokba bocsátkozni. Az mindenképpen esedékes, hogy emlegessem még példaként ezt a 11 dalt a jövőben, de hogy ezen felül milyen magasságokba repíti majd a bandát, azt csakis az idő tudja majd nekünk igazolni. Addig is hallgassátok rogyásig minden egyes másodpercét, mert megérdemli.

Jam