Ha valaki nekem azzal jött volna egészen mostanáig, hogy lesz itt egy női frontemberrel operáló banda, aki a második albumát kihozva olyan beütéseket hoz, hogy felfedezek benne Pendulumot, Northlane-t, Monuments-et, és hogy ezek együtt még működnek is, valószínűleg csodálkozva néztem volna rá, mint Marty McFly-ra az emberek a Vissza a Jövőbe című filmben, és azt mondtam volna az illetőnek, hogy kapcsolja ki a shuffle módot a zenelejátszóján. Viszont amit a Spiritbox hozott, az maga a valóság.

Az első albumuk nem túlzottan kapott el, ami 2021-es megjelenésű volt, de úgy voltam vele, hogy fiatal banda (2016-ban alakultak mindössze), nem sikerülhet minden elsőre. Azonban az erről a lemezről megszellőztetett előzetesek kellően meghozták a kedvemet ahhoz, hogy belehallgassak, sőt írjak is róla attól függetlenül, hogy jó vagy rossz anyag lesz-e az én nézőpontom szerint. Kaptunk 11 dalt kicsivel több mint 43 percben, akkora tételekkel, mint a címadó dal, vagy a kissé visszafogottabb Keep Sweet, esetleg a Perfect Soul. Albumot tekintve nagyon jól eltalálták az egyensúlyt a vadabb és lágyabb tételek között, a lemez rángat, de úgy mint egy masszázsfotel, és nem úgy mint egy rossz automataváltó reggel a dugóban ülve.

A technikai részekre sem lehet panasz (számomra itt jött ki a djent-es Monuments-es áthallás), számomra egy picit mélyre volt hangolva az album, de tökéletesen értem a miértjét, az egész koncepció a borítón át az albumcímig erre volt felhúzva. LaPlante kisasszony olyat pakolt az asztalra kivétel nélkül az összes tételben, hogy ezt a legtöbb zenekarban két emberrel is szerényebben oldják meg, szerintem mogyoróvajjal gargalizál reggelente, mert erre más magyarázatot nem tudok mondani. A tisztái operaszintűek, a hörgős részeket pedig annyira levágja a pincébe, hogy minden része öröm.

Számomra viszont volt egy töréspont a lemezen, mégpedig a közepénél a címadó dal után, egész egyszerűen jön két olyan tétel, amit nem tudok hova tenni (A Heaven with Two Faces és No Loss, No Love), és itt jön ki nálam a lemez egyik nagy hátránya, mégpedig a dalok elhelyezése az albumon belül. A fentebb említett rángatás jól működik, tetszik, de valahogy az átmenetek akkorák pl. itt is, a címadó dal és az utána levő szám között, hogy engem már zavart és kizökkentett. Mintha a meccs legnagyobb hajrábán váratlanul megállna a csapat, mert a csatárnak most épp nincs kedve kapura lőni. Számomra ez folytatódott még a No Loss, No Love tételnél is, amilyen puha volt az előző tétel, olyan kemény és darabos lett ez.

Hasonló a helyzet LaPlante énekstílusának kiaknázásával is, a balansz valahogy nálam egy kicsit félrecsúszott sok tételben, ami húzós, oda elbírtam volna egy kis tisztát, ami pedig tiszta, oda pedig el tudtam volna képzelni egy kis hörgést. A nyuszikás vicc remélem megvan: ha van kalap, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Szőrszálhasogatásnak hangzik? Az is! Apróság, és ez inkább észrevétel, mint kritika. 

A Crystal Rosestól számomra ismét visszatért a konzekvencia, és az album végéig az utolsó három szám remekül vezette a füleimet. Ebben a tételben volt nagyon érezhető volt a Pendulumos hangzás számomra.

Nagyon örülök, hogy ilyen erős lemezt sikerült összehozniuk, a hibái – vagyis az észrevételeim – ellenére nálam komoly esélyes az év végi befutóra, és kicsit olyan érzésem van, mint mikor a kisvárosban megjelenő cowboy mindenkinél jobban tud lőni a pubban. Nálam ezt okozta a Spiritbox lemeze, egy nagyon kellemes pozitív csalódást, amiről nem gondoltam volna, hogy ekkora lesz. Bízom benne, hogy egyszer felénk is kanyarodnak és élőben is megcsodálhatjuk őket!

Misi