Harmadik nekifutásra kicsit aktualizálta magát a francia brigád a trendekhez, de továbbra is az van, hogy képtelenek a B ligából az A ligába felküzdeni magukat. Ez pedig többek között annak köszönhető, hogy képtelenek A ligás dalokat írni. Pedig minden lehetőség adott volt…
Mindezt mondom egyébként úgy, hogy élveztem hallgatni a Lost in the Waves mintegy hetven százalékát és a maradékkal sem voltak túl nagy gondjaim. Úgy bekezd a lemez az első két dallal, hogy komolyan nyakmerevítési problémákra számítottam a szolid 31 perces játékidő végére, de aztán valahogy ez elmaradt. Pedig nem mondható, hogy ellőnék a srácok az összes puskaport az elején, hiszen maradnak a végére is olyan gyöngyszemek, mint az Overrated, ami konkrétan a legszebb Beartooth dalokat juttatta eszembe, mind a tuskó kezdőriff döngölésével, mind az oltári refrénnel együtt. Csak amíg Caleb Shomo egyedül tud egy lemezre minimum 8-10 ilyen nótát írni (tessék csak a legújabb Medvefog lemezre rámenni!), addig francia barátaink beérik 1-2 jobban sikerült riffel és énektémával. Aztán kicsit belekapnak a poposabb, punkosabb, tiszta énekes dalszerzésbe, majd rapelnek egy kicsit franciául és/vagy angolul (amiért egyébként megy a főhajtás, egészen tempós dolgokat szaval a kolléga), majd átmennek könyörtelen Obey The Brave-es megsemmisítésbe egy dal erejéig (Say No Word). Vagy ezt a párhuzamot csak a francia nyelv miatt éreztem? Fene tudja… De a lényeg így is az lesz, hogy képtelenek a kaptafánál maradni, ami nem lenne akkor probléma, ha a változatosság olyan szórakoztató lenne, mint egyes Hollywood Undead lemezeken. Nos, nem az!
A srácok abban jók, hogy a döngölős, ordibálós verzékre ráküldjenek némi arénarefrént, majd újra az egész még egyszer és a végén valami böszme brékdánnal lezárják a dalt. Ez két dolog miatt baj: egyrészt ezt igen kevésszer csinálják a lemezen, ami miatt rögtön kidudorodik az is, hogy miben nem jók. Másrészt, ez az elmúlt évtized metalcore/hardcore szcénájának önismétlődő receptje, amiből középszerű nótákkal nem lehet kitörni. Ráadásul a lemez témája is egy idő után unalmas és repetitív lesz, amitől nem tudtam elvonatkoztatni úgy a hatodik dal környékén, amikor már ötödször hagytak ott és sírtunk, de vissza akartuk kapni, de nem lehetett… A totális megsemmisülés pedig az Always verzéiben ért el, amikor végleg kitüremkedett, hogy a Tired Of It All csak véletlenül működött a sok tisztával, ugyanis az Always-nál annyira hallatszik, hogy Florent Salfati nem tud a hangjával mit kezdeni, ez pedig igen fájdalmas. Aztán jön a végén a katarzisnak szánt Paralyzed, ahol meg bőven megmutatja, hogy mi rejlik annak a toroknak a mélyén, csak ugye, ettől még jobban leesik a lemezről az Always… Tudom, úgy hangzik, mintha nagyon ekézném az egészet, de korántsem erről van szó. Inkább csak nagyok voltak az elvárások az előzetes dalok alapján és azt hittem, szintet tud majd lépni a banda és meg tudnak tölteni egy alig félórás lemezt hibátlan tartalommal. Sajnos ez egyelőre nincs így, remélhetőleg két-három év múlva majd újra próbálkoznak és akkor nem csak egy korrekt, gumihangzású korong lesz az osztályrészünk, hanem valami egészen más.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.