Körülbelül a tizedik albumnál járnak Farkas Zotyáék (a demókat nem számoltam) és hát ugye változni meg nem változik semmi. Innentől merre vezet az út? Előre és felfelé. A miértet ne kérdezzétek, mert én sem tudnék rá válaszolni...

14 dalon és 46 percen keresztül hallgatni ezt az albumot olyan, mintha valaki a körmét húzná a táblán a suliban, esetleg villával játszana az üres tányéron, netán hungarocellt marcangolna puszta kézzel. Egyszerűen a harmadik-negyedik dal után minden egyes alkalommal azon vettem észre magam, hogy elgondolkodom rajta, miért is hallgatom én ezt? Aztán persze rájövök, hogy ennek több oka is van, névlegesen:
1 - AFM? Tényleg, német kiadó? Európa turné? Nagy fesztiválok? Headlinerség? Jesszus hova kerültem...
2 - Ha csak jó bandák jó lemezéről írnék, akkor könnyen olyan unalmassá válnék, mint ez a lemez...

Szóval itt van nekünk az Aggressor, amely bebizonyítja, hogy a rég lejárt stílusok igenis működőképesek, nem kell minőségi zene- és szövegvilág ahhoz, hogy valakit felkaroljon egy külföldi kiadó és tejben-vajban (és szponzorokban) fürössze. Nem kell tudni angolul kiejteni (Jéééézus, szinte fájt néhányszor hallgatni), nem kell érdekes riffeket kitalálni, a két gitár elkülönült játékába még csak bele sem kell gondolni, hiszen a lényeg úgyis csak a döngölés és a teltség. Viszont ha már ez így alakult, akkor lehet, hogy ezt a rozsdás kukahangzást is kellett volna még csiszolni egy keveset, hogy legyen dögje, ha már a kiadó bizalmat szavazott megannyi rossz lemez után is.

Igazság szerint úgy kezdtem el hallgatni Zotyáék ’mesterművét’, hogy értékeket keresek benne, de az lett a vége, hogy már csak azért írom meg ezt a kritikát, hogy többször ne kelljen meghallgatnom az egészet. Nem vagyok én hater, nincsen semmi bajom a groove-metallal, azon kívül, hogy a csőlátás és a "régi mindig jobb" elvét követve nem enged teret idehaza (sem) az új, kreatív és értékes műfajoknak. De nyugi, ez nem csak ezzel a műfajjal vagy bandával van így, reggelig sorolhatnánk, hogy Amerika miért tart ott zenei ízlés és szabadság terén, ahol...de nem fogjuk. Inkább csak karcoljuk össze az új Ektomorf CD-nket, (hogy még véletlenül se hallgassák meg mások) és frizbizzünk vele egy kellemeset a szabadban. Arra talán jó lesz.

Jam