Mióta megszereztem a lemezt, azóta egyszerűen képtelen voltam írni róla, mert állandóan csak hallgattam és vártam, hogy majd jön az ihlet, meg lesz róla negatívum is, meg minden... Aztán rájöttem, hogy felesleges ilyen ökörségekre pazarolni az időmet, mert ezt a lemezt csak be kell tenni, és ÉLVEZNI kell! Körülbelül ennyivel el is intézhetném a dolgot, mert ebben a mondatban minden benne van, de azért belemászunk egy kicsit a korong velejébe is.

Március 15-én jelent meg a lemez (gondoltak a srácok Petőfire, meg a többiekre...), azóta szabadon beszerezheti mindenki a Chicagói srácok 6. stúdiólemezét (ha a 2001-es The Unraveling-et is beleszámítjuk), amely ugyebár az Endgame címet viseli. A jelentésről és a lemez mondanivalójáról nem is ejtenék több szót, mindenki fedezze fel magának. (De aki egy kicsit is ismeri a banda munkásságát és Tim szövegeit, az nagy meglepetésben nem fog részesülni, aktuális világi, etnikai és lokális problémákról szólnak a dalok). Zeneileg maximális az előző lemez (Appeal to Reason, 2008) tematikáját követi az Endgame, maradt a dallamos hardcore-punk-rock keverék, ami még mindig zseniálisan megy a srácoknak, Zach gitársávjai szintén hibátlanok, nem kevés számban néhol egyszerre 3-4-5 gitárszólam is hallható egyszerre. És persze ami elmaradhatatlan a Rise Against lemezeken: a tempóváltások. Szerintem nincs olyan együttes még egy a világban, amelyik a tempókkal ilyen finom és lágy átmenetekben tudna játszani anélkül, hogy egy pillanatra is élvezhetetlenné tenné a zenét (gondoljunk most egy percig szeretettel a Prayer of the Rafugee-re). Szinte minden számban megtalálható ez az apró nüansz, amitől Rise Against a Rise Against.

Az énekről annyit, hogy a kitartások megmaradtak (vokálszinten is), a halk-hangos énekek váltakozása szintén, néhol még az ordítások is visszaköszönnek, bár már korántsem annyira, mint a korábbi lemezeken. De ez talán annyira nem is baj! Tim hangja tiszta és zseniális, nálam Jared Leto mellett a másik nagy kedvenc. A számokról magukról annyit, hogy egytől-egyig hamisítatlan RA zene mindegyik, mégsem unalmas és egysíkú az egész. Köszönhető ez a tempóváltásoknak, a ritmus- és ütemváltásoknak, a változatos gitárjátéknak és énektémáknak, a kórusoknak és vokáloknak (valamelyik számot mindig dúdolnom kell...) és még napestig így tovább. Egyszerűen minden benne van, ami egy kiváló lemezhez kell. Nálam eddig 2011 legjobb lemeze!

Jam