Megérkezett az új, szám szerint 6. Depi stúdióalbum, ami nem kisebb szlogennel tör a hallgatók kegyeiért, mint: a zenekar eddigi legnagyobb szabású alkotása. Nézzük, ez mennyire igaz. Először is azzal kezdeném, hogy nagyon vártam már ezt a lemezt, ugyanis az előző dalcsokor (Egyensúly, 2009) valami eszméletlen módon össze lett rakva. Aztán bevették a csapatba végleges tagnak a Szódát, megérkezett a best of lemez, amin a két új nóta nekem nem igazán jött át. Közhelyesek voltak, és nálam a sampler használata is kicsit erőltetettnek tűnt. Most pedig végre itt a vízválasztás, amit már az öttagú zenekar készített.

Kettős érzés kavarog bennem most, hogy mondhatni ronggyá hallgattam az új dalokat. Elsőre csak a klipes nótát néztem/hallgattam, hogy beleszokjak az új hangzásba, megbarátkozzak az újdonságokkal. Aztán azt vettem észre, hogy már másodjára...vagy harmadjára nézem a klipet. Itt jártunk egy erős ötösnél, ugyanis ez a lemez nyitódala is (Te vagy a szerem), és ez bejött. Aztán haladtam a dalokkal és ezt vettem észre, hogy (fáj ezt kimondanom, mert fiatalkorom egyik kedvenc zenekaráról beszélünk...) unom. Mert hiába plusz egy tag, semmi újdonság nincs a lemezen. Na jó, ez hazugság, mert a lemezt lezáró "Jön a reggel" és a néha-néha feltűnő zongora-szólamok azok voltak. De ez kevés.

Igazából elgondolkodtam azon is, hogy velem van-e a baj? Aztán rájöttem, hogy nem. Ugyanis a zene változatosságára nem lehet panasz, mert váltják egymást a 7/8-ad, 8/8-adok, a 3/4-ed, 4/4-edek, van triolázás (mióta tavaly felfedezték, hogy ilyen is létezik), zúzda is akad, meg dallam is bőven. Az ének maga eléggé dallamos ahhoz, hogy még köztudatban maradjon a sok technikásság és zúzda ellenére, úgyhogy itt is pipa. És ebben a pillanatban esett le: a szövegek. Ugyanis Feri ugyanarról énekel, mint eddig, ráadásul nem kevés helyen önmagát idézi... Nekem itt van a lemez legnagyobb hibája: ügyesen bánik a Feri a szavakkal, jók a rímek, néhol még ötletesek is, de egyszerűen unalmasak és repetitívek a témák. És ez megöli az atmoszférát, hogy olyan érzésem van, mintha az előző lemezek valamelyikét hallanám éppen.

Ettől függetlenül nem lehet vitatni, hogy ez bizony egy korrektül összerakott, sokat belefeccölt, kreatív lemez, sajnos néhol gagyi szövegekkel. És ezt nem tudom másképp mondani. Ráadásul bevallom, régen imádtam a Depresszió szövegeit, mert nagyon találóak és nagyon igazak voltak. Most is azok, csak már hallottam őket. De ettől még tessék meghallgatni a lemezt, ennyit mindenképpen érdemel. Sőt, még tetszeni is fog... de inkább visszateszem az Egyensúlyt, az a biztos.. 

Jam