Második albuma jelent meg nemrég a brit srácoknak, amely nálam minden hibájával együtt kedvenccé avanzsálódott. Nézzünk rá részletesebben. Ha valaki esetleg nem ismerné az együttest, akkor azt tudnám mondani, hogy olyan A Day To Remember-dolgot kell elképzelni annyi különbséggel, hogy itt több a dallamosabb gitár-fill és szóló, mint a nagy elődnél. Meg hogy a kétféle éneket nem egy ember préseli ki magából, hanem kettő. Egyébként ha már az énekeknél tartunk, akkor el kell mondani, hogy egyértelműen ezek viszik előre a lemezt, szinte minden erre támaszkodik. Sokan mondják, hogy Jason Cameron nem tud fogós témákat énekelni... hát nem tudom, akkor lehet, hogy velem van a baj, mert majdnem az összes dalból tudnék idézni pár olyan sort, ami annyira el lett találva, hogy szinte nonstop dúdolni kell, mert nem megy ki az ember agyából. Ha nem ilyenek a fogós témák, akkor milyenek?? Most például pont a The Maiden című dal pörög, miközben e sorokat gépelem, amelynek szintén zseniális refrént sikerült keríteni. Igaz, kicsit 3 Doors Down rekedtebb és erősebb kiadásban (sehogy!), de ettől függetlenül imádom. Mint ahogy a dal szólóját is...

Úgyhogy egy huszáros vágással térjünk is rá a zene témára: sémákból épül fel a lemez: megvannak a tiszta, táncolós refrének, a kőkemény, screamelős/ordítós/hörgős versek és belassulós breakdownok, meg a darabolt, megtördelt technikázások, valamint a ritkább, de annál értékesebb szólók. Egyébként ha már a szólóknál tartunk: nagyon tetszik, hogy tényleg csak ott van kiemelve a szóló (egy nagyon jó effekttel, ezt hozzá kell tenni), ahol létjogosultságot éreztek rá, pedig szinte mindig megy valami szóló-szerű dallam a háttérben. Ettől is van az, hogy sokkal dallamosabbnak érezhetjük a lemezt, mint mondjuk egy Attack Attack-ot: mert a két gitár létjogosultságot nyer és mert dallamot visznek bele a gitárosok. Az iker szólókat és dallamokat pedig már csak zárójelben jegyzem meg, természetesen azok is ütnek. És ami a legjobb: mindig először az alapdallamot játssza mindkét gitár és utána különülnek el. Nem tudom, miért, de nekem ez tetszik és mindig is tetszett. A darálásoknál pedig természetesen mindig a föld alá döngölnek minket, nagyon jó a gitárok soundja – látszik, hogy C-ben meg B-ben is lehet fejeket tépni, nem kell a drop zsesz… Plusz néhány helyen használnak diszharmonikus hangokat is a srácok (á lá Architects), amelytől még egy kis pluszt kap a dolog, hogy még véletlenül se legyen unalmas.

Bár ha már az unalomnál tartunk, akkor meg kell említeni, hogy ez a 14 dal azért eléggé sokra sikeredett. Nekem nincs vele bajom, én elvakultan mondom, hogy szinte az első pillanattól az utolsóig élveztem minden másodpercét, de talán azoknak, akik nem ennyire "hirtelen jött rajongók", vagy nem kapja el őket a zenekar atmoszférája, ők unatkozni fognak a végére. Szóval azt mondom, hogy ha mondjuk csak 10 nóta lenne a lemezen, akkor az arany középúttal mindenki szívéhez sokkal hamarabb eljutottak volna a srácok. Így azért (a realitás talaján megmaradva és objektíven szemlélve a dolgokat) kicsit sok lett. Ezen kívül pedig már csak egy dolgot tudok felhozni a negatívumok oldalán: néha túl halk, néhol pedig túl hangos az ének. Viszont azt hozzá kell tenni, hogy ez masterelési probléma, tehát nem a srácok számlájára írható. Szummaként annyit, hogy ha minden banda csak egy fele ennyire jó (és fele ilyen hosszú) lemezt adna ki a kezéből, akkor már hálásak lehetnénk nekik azért, mert szórakoztatnak minket. Ritka az ilyen eset, hogy egy banda ennyire befészkeli magát a szívembe, de a Bury Tomorrow-nak ez sikerült, úgyhogy én vissza is térek az önfeledt zenehallgatáshoz, Ti pedig tegyetek velük mindenképpen egy próbát...

Jam