Megtalálni azt a piaci rést, ahol az ember érvényesülhet, nagyon nehéz manapság. Nos, a Dangerkids a lehetőség felismeréséig legalább eljutott...
A 2000-es évek eleje óta haldoklik a nu-metal, ez senki előtt nem titok. Mindemellett vannak még olyan zenekarok, akik próbálkoznak a témából újat és a lehetőségekhez mérten egyedit letenni az asztalra és akinek ez sikerül, annak főhajtás. Néhány példa a teljesség igénye nélkül: a Limp Bizkit Gold Cobrája és a P.O.D. Murdered Love-ja egyértelmű bizonyítéka annak, hogy lehet még domborítani a műfajban, csak nagyon kitartónak kell lenni. Jah és a Hollywood Undead-et se feledjük, akik talán az első olyan banda, akik a Linkin Park poposodása óta egy kicsit is be tudták tölteni a nagy előd által hagyott űrt. A Dangerkids pedig, nem is titkoltan, azzal a szándékkal jött létre, hogy a HybridTheory és a Meteora nyomdokain érvényesüljék a zeneipar ingoványos talaján. Abba viszont nem gondoltak bele, hogy ehhez két dolgot kellett volna minimum elkerülni: az egyik, hogy sampleres nélkül próbálnak fogós effekteket készíteni, a másik, hogy leszerződnek a Rise Recordshoz.
Amikor először hallottam a promódalokat a srácoktól, majdhogynem merevedésem volt, hiszen tagadhatatlan: a Crawling, az In the End, a Numb (nem sorolom az egész LP diszkográfiát, jó?) olyan nyomot hagytak bennem 10 évvel ezelőtt, amely azóta is lemoshatatlan. Így tehát öröm volt nézni, hogy valaki vállalkozik erre a feladatra és szomorúság konstatálni, hogy nem jön össze neki. Persze, borítékolható lett volna a dolog, hiszen Shinoda egy zseni, Chester pedig egy Isten adta tehetség. És mivel ők ketten a LP legfőbb védjegyei és agyai, pont őket kellett volna utánozni, ha már nyilvánvalóan az ő hátszelükkel kívánnak a gyerekek sikereket elérni. Ez viszont nem sikerült, így egy Linkin Park-Dead by April szerelemgyümölccsel van dolgunk, amely három szám után ellaposodik (ez a három dal viszont zseniális a maga nemében, éppen emiatt tűnnek a többiek szürkének. (A Light Escapes-ről, az Unmade-ről és a We're all in Danger-ről van szó). A többi dal önmagát ismétli és felvonultatja az összes klisét, amely a Rise Recordsos bandáktól orrba-szájba folyik, számolatlanul. A rap jó, ezt el kell ismerni (ezért maximális taps jár), az effektek egész élvezetesek (az első pár dalban), a core-elemek sablonosak (ezen a téren is), az énekdallamok pedig jók, de ellaposodnak és unalmassá válnak. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy az év kihagyott ziccere ez a lemez, amely egyből klasszikust csinálhatott volna a bandából, így viszont csak egy erőtlen, szavatosság nélküli korongot kaptunk, amelyből persze befolyik némi pénzmag a következőhöz, de ennél többet kár lenne rá áldozni. Gyakorlatilag egy korrekt iparosmunka. Viszont az Unmade-re egy klipet kérnék, mert az a dal kenterbe veri az egész lemezt!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.