Meg kell, hogy mondjam, nem voltam eleddig egy hatalmas Foo Fighters-fan, viszont Dave Grohl-t mindig is bírtam, úgyhogy nekifutottam a 7. nagylemezüknek. És leesett az állam, ugyanis ez a lemez valami egészen elképesztő módon van összerakva. Olyan összhangban vannak a diszharmonikus hangok, hogy még leírni is egyenlő az oximoronnal, de mégis működik. Ezen felül pedig az ének dallamokkal, kiabálásokkal, a szövegek mondanivalóval vannak átitatva, a zene pedig igazán ütős.
- 01 - "Bridge Burning"
- 02 - "Rope"
- 03 - "Dear Rosemary"
- 04 - "White Limo"
- 05 - "Arlandria"
- 06 - "These Days"
- 07 - "Back Forth"
- 08 - "A Matter Of Time"
- 09 - "Miss The Misery"
- 10 - "I Should Have Known"
- 11 - "Walk"
Úgyhogy uccu neki, pótoltam hiányosságaimat, most már nem csak a Pretender nagy kedvencem, de ott van az All my life, az Everlong, egy Walking after you... sorolhatnám napestig, de legyen elég annyi, hogy igencsak megkedveltem a bandát. Úgyhogy ennek tükrében mondhatom, hogy a srácok ezzel a lemezzel magasra húzták azt a bizonyos mércét! (amely persze sosem volt alacsonyan). Emellett a mostani albumot nemcsak úgy ülök és hallgatom módon ismertem meg, hanem egy videóból, amelyen a srácok stúdióban elejétől a végéig eljátsszák mind a 11 számot. Ezután meghallgatva az albumot rá kell jönnie az embernek, hogy mi választja el a profi zenekart az amatőrtől. Nem lövöm le a poént, tessék megnézni a videót, idelinkeltem:
No de, a számokról: igazán húzós, ütős nóták tömkelege, pont annyi dallammal és lírikussággal megtámogatva, hogy az úgy "Fájtörszös" legyen, rádióbarát is legyen (egy-két szám), koncertnóták is legyenek, de ha unplugged-et kell tolni, az is működjön. Hogy hogyan lehet ennyi mindent belesűríteni 11 számba? (mármint nótába...nah...) Vagy kérdezzétek meg Grohl bátyót, vagy hallgassátok meg őket. Változatosságra az első perctől az utolsóig nem lehet panasz. A gitárok és a dob változatos, tördelt ütemekkel színesíti a lemezt, a vokál kicsit kevesebb, de a fő ének ezzel fordítottan arányosan: zseniális. Olyan klasszikusok születtek erre a korongra, mint a "Rope", a "White Limo", vagy éppenséggel a "These Days"...de felsorolhatnám az egész albumot, mert minden számnak megvan a maga szépsége, amitől különleges, és amitől a Foo Fighters-re lehet ismerni az első pár taktusból.
Talán a fentiekhez most nem is fűzök további kommentárt, vagy összefoglalót, csak buzdítok mindenkit arra, hogy szerezze be a lemezt (direkt nem merem írni, hogy vegyétek meg...), és hallgassátok jó sokszor!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.