Bár nem vagyok régóta hű rajongója a svéd bandának, mégis tűkön ülve vártam már a második korong megjelenését. Sőt, mi több, semmiféle svéd együttesnek nem szoktam rajongója lenni, de ezzel a bandával valahogy mégis kivételt kellett tennem. Anno, mikor meghallottam a "Losing you"-t, vagy éppen megdörrent az "Angels of Clarity", na ott végem volt. Sőt, a mai napig végem van. Egyszerűen van egy olyan atmoszférája a csapatnak, amit nem tudok nem szeretni. Első hangból meg lehet mondani, hogy na most akkor ez DbA, és hiába egy kaptafára megy minden nóta, egyszerűen magával ragadóan vannak megírva és megkomponálva a dalok.
És mindez, amit leírtam teljes mértékben igaz a második korongra is. Persze ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy ez most akkor pozitív, vagy negatív dolog, de nálam az előbbi felé billen a mérleg. Nem sok olyan bandát ismerek, akik kihoznak két teljesen ugyanolyan lemezt, és mindkettő a végletekig zseniális lenne. Talán a Linkin Park-ot említeném meg a Hybrid Theory és a Meteora esetében. Aztán ők változásnak indultak, kíváncsi leszek majd a svéd srácokra, mi lesz a következő lépésük. Meg persze van az Ossian, ami 25 éve játssza ugyanazt és mégis működik. Vannak kivételek...
No de, visszatérve az Incomparable-re: 13 hamisítatlan DbA nótát pakoltak a korongra, és bátran állítom, hogy kivétel nélkül mindegyiknek megvan a maga húzó momentuma, ami miatt megfér a többi nótával egy korongon. A tematikus építkezés megmaradt a srácoknál: effekt vagy tiszta gitárral kezdés, aztán zúzda+vers (alatta az ének változik, hogy tiszta, vagy éppen hörgés/ordítozás/scream (mindenki, aminek akarja...)), aztán egy zseniálisan megkomponált refrén, és megint ugyanez. Majd a végén egy kiállás, ami kicsit megbontja a rendet. De egyáltalán nem zavart a dolog, nem éreztem unalmasnak, vagy repetitívnek a dalokat, amin magam is meglepődtem. De mégis, beszippant a lemez.
Azt hiszem abba is hagyom mára a zsolozsmázást, nem kívánok oltárt állítani a srácoknak, inkább visszavonulok a kis zugomba és meghallgatom még egyszer-kétszer a lemezt. Viszont nem tudok úgy búcsúzni, hogy egy dalt ki ne emelnék a korongról: a "More than yesterday" ha csak egy kicsivel is, de mindenképpen a többi opusz fölé emelkedik. Megszólal az első hang abból a zagyva effektből és az ember egyből tudja, hogy: igen, ez lesz AZ a dal. És tényleg az. Az elejétől a végéig ránt és húz, a kitartásokkal pedig a végén még egy lépcsővel magasabbra emelkedik. Erre szoktam mondani, hogy minden banda egy életben csak egyszer ír ilyen nótát. Nálam ez az.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.